Blog

Kapcsolatainkban időnként történnek csodák – valójában minden kapcsolat maga egy csoda. Úgy tapasztaltam, hogy a tanácsadásban az igazi változást és mérföldes ugrásokat mindig azok a "varázspillanatok" jelentik, amikor a tanácsadó és a kliens lelke találkozik.
Ilyenkor önmagunk határait jóval kiteljesedettebbnek érezzük, és a klienssel/másik emberrel való közös létezés élménye kerül előtérbe. Az ilyen tökéletes pillanatok megélése során az az érzésünk támad, hogy jó helyen vagyunk "itt és most", és valahol mélyen a világegyetemben is minden rendben van. Akár a hétköznapi életben, akár a segítő keretek között történő tanácsadás során tapasztaljuk meg ezt az élményt, az mindenképpen transzperszonális, önmagunkon túlmutató élmény.

"Amikor elveszítettük a kapcsolatunkat azzal a szellemmel, ami minket él - éltet, amiben mi egyek vagyunk, aminek mi csak apró részei vagyunk, akkor elveszítettük az eksztázis élményét is, és ami marad az csak házimunka, feladat, a túlélés unalmas gyötrelmei. A terápia addig nem nyugodhat, amíg meg nem találjuk azt az élményt, amiből minden vallás eredt: nem vagyunk bőrzsákba nyomorított izolált különálló lények; összetartozunk, és van egy közös tudat, vagy szellem, aminek szüksége van ránk, egy nagy hullámban vízcseppek vagyunk és átfolyunk egymáson, összekeveredünk egymással. Nem vagyunk egyedül soha..." (Feldmár András)

Társas lények vagyunk, a közösség megtartó ereje és közös, stabil értékei évezredeken, évszázadokon át segítették az egyént önmaga definiálásában és problémái megoldásában. Manapság, a társadalom széttöredezettségével és a nyugaton előretörő individualizmus eszméjével, vagyis az egyéniség és az egyéni értékek, egyéni teljesítmény hangsúlyozásával, a közös értékek és a közösségi támogatás elveszítésével párhuzamosan emelkedik a mentális betegségek száma. (Ezt a tendenciát néhány olyan kivétel töri meg, ahol a közösségi összefogást és a személyes növekedést olyan külső események ösztönözték, mint a második világháború utáni összefogás és újjáépítés, újjáépülés szükségessége – ekkor szintén elenyésző számú volt a lelki probléma.)

A közösség és az általa nyújtott kapcsolatok fontossága tehát óriási, hiszen kapcsolatainkban betegedünk meg, és kapcsolataink által gyógyulunk. A kapcsolati tényezőnek nagyon fontos szerep jut a tanácsadásban és a pszichoterápiában, terápia nem képzelhető el két valódi ember igazi, mély találkozása nélkül. Az "itt és most" élmény megélése és a valódi emberi találkozások jelentik a terápiás folyamat legfőbb hatótényezőit. Ezért a terapeuta-kliens közötti kapcsolat természete a napjainkban leginkább kutatott területek közé tartozik a pszichológiában.

A találkozás-élmény feltétele a terápiában és a tanácsadásban a Carl Rogers neve által fémjelzett személyközpontú megközelítés három jellemzőjének megléte, ezek a terapeuta mély empátiája, hitelessége és a kliens felé tanusított feltétel nélküli pozitív elfogadása egy teljesen egyenrangú kapcsolatban (Rogers, 2014). Ez a „rogersi hármas” később minden terápiás módszer alapja lett, de a személyközpontú terápiában tisztán van jelen, hiszen itt éppen az eszköznélküliség a fontos; a terapeuta egyetlen munkaeszköze a személyisége és ennek megfelelően a közös kapcsolat számít.

A Rogers által az 1960-as években népszerűvé tett encounter csoportok fő célkitűzése éppen a találkozás-élmény megélése volt: az encounter szó maga találkozást jelent, az emberek közötti lelki találkozásra utal, ahol a közös élmény, közös emberi lét és a sorsközösség számít, nem az egyéni személyiség.
Mivel az encounter-élmény egy módosult tudatállapot, így megéléséhez a rogersi hármas létrejöttének alapja is feltétlenül szükséges, ez pedig a jelen, az „itt és most” megélése, mely Rogers szerint a személyes fejlődés hordozója, és az élet adott pillanatában való bátor részvételt jelenti.
Az „encounter” mély, és alapvető találkozást, valódi kapcsolatot jelent. Ennek megfelelően a személyes kapcsolat alapja, folyamata és célja is egyben a személyes találkozás, akár egyéni tanácsadásról, akár csoportról van szó (Rogers, 2008).

A kapcsolatban tanácsadó/terapeuta a személyes találkozás valódi résztvevője, közvetlen személyes találkozás történik a klienssel, ahol személy egy másik személlyel, melyben valóság a valósággal találkozik, a másik ember mély megértése a kapcsolat elevensége miatt a tanácsadót/terapeutát is megváltoztatja.
Az encounter-élmény során az emberek átélik, hogy a látható magatartás csupán a látszat, a személy lényege valami „kifejezhetetlen, megfoghatatlan, megrendítő, kimeríthetetlen mélységű, mely katartikus élmény” (Török, 1990). Éppen erre van mindannyiunknak szüksége; a másik egyediségére és az igazi kapcsolatra egy egyszeri és megismételhetetlen személlyel.

"Ami a legmélyebben személyes, az egyben a legáltalánosabb is. (...) úgy találtam, hogy azok az érzések, amelyek számomra mélyen intimek, személyesek - s ezért azt hittem, másoknak teljesen érthetetlenek -, egyúttal valami olyant fejeztek ki, amire nagyon sokan rezonáltak. Lassanként elhittem, hogy ami a legmélyebben személyes és látszólag leginkább csak rám jellemző, az egyben - ha megtanulom kifejezni és másokkal megosztani - a legtöbbet mondja az embereknek." (Carl Rogers)

Kötődik még más is ehhez az élményhez; egy olyan érzés, melyet amikor átélünk, nagyon is azt érezzük, hogy „helyben vagyunk” – helyben önmagunkban és helyben a világban. Ez pedig az öröm, mely önbizalommal, nyitottsággal, vitalitással, kompetencia-érzéssel jár – ekkor közel kívánunk kerülni másokhoz, a természethez, és az egészhez. Ilyenkor egyetértésben vagyunk önmagunkkal, örülünk, hogy létezünk. Az öröm tehát spirituális élmény, egységet élhetünk meg más emberekkel, és a körülöttünk lévő világgal - Sartre szerint pedig másokban a kozmosszal találkozunk.

Rogers (2014) gyakran követte intuícióját, belső megérzését, amikor nem az intellektusára hagyatkozott, hanem azt tette, ami „jónak és igaznak tűnt” számára, késői előadásaiban pedig ezt a jelenséget tartotta a gyógyítás fő faktorának:

“Terapeutaként azt találtam, hogy amikor legközelebb vagyok belső, intuitív énemhez, amikor valahogyan a bennem lévő ismeretlennel érintkezem, amikor a kapcsolatban talán kissé megváltozott tudatállapotban vagyok, akkor bármit is csinálok, az mindenképpen gyógyít. Ilyenkor pusztán a jelenlétem felszabadító erő és segítő. Semmiképpen nem tudom ezt az élményt erőszakkal létrehozni, de amikor képes vagyok ellazulni és transzcendentális központomhoz közel tudok kerülni, akkor furcsa és impulzív módokon viselkedhetem a kapcsolatban, olyan módokon, amelyeket nem tudok racionálisan megindokolni és amiknek semmi közük gondolkodási folyamataimhoz. De ezek a furcsa viselkedések valami különös módon helyesnek bizonyulnak. Ezekben a pillanatokban úgy tűnik, hogy az én belső szellemem kinyúl és megérinti a másikét. Kapcsolatunk meghaladja önmagát és valami nagyobbnak a részévé válik. Alapvető növekedés, gyógyulás és fejlődés van jelen.” (Carl Rogers)

A valódi emberi találkozások lehetősége az életben az egyik legértelmesebb dolognak tűnik, fontosságának felismerése a terápiában pedig alapvető, ahol a tanácsadó/terapeuta felelőssége, hogy viselkedésével megteremtse azt a biztonságot a kapcsolatban, amely lehetővé teszi a sorsformáló találkozásokat.

Bogdán Brigitta

A segítő szakemberek szupervíziójában alapvető fontosságú kérdés, hogy miért éppen az adott terapeutához kerül egy adott kliens.
Vagyis a szinkronicitásnak jelentős szerepe van, és a praxis fő dinamikáját jelenti, hogy terapeuta és kliens találkozása nem véletlen találkozás, nem véletlen egybeesés.

Miért éppen hozzám küldte őt a Sors?
Miért pont én tudok neki segíteni?
És én mit tanulok tőle?

A téli napforduló és a karácsony kapcsolata

December 21-én beköszöntött a csillagászati tél, az északi féltekén ez volt az év legrövidebb napja. A téli napforduló is ősi évkezdő (félévkezdő) ünnep, több különböző pogány, európai nép is ekkor ünnepelte saját istene születését. Aurelianus császár a görög Héliosz napisten és a perzsa eredetű Mithras-kultusz ünneplésére 274-ben bevezette a Sol Invictus (legyőzhetetlen Nap) kultuszát, és a napisten születésének napját december 25-re tűzte ki. Ez volt a konkét előzménye annak, hogy 350-ben I. Gyula pápa december 25-öt a Megváltó születésnapjává nyilvánította, és az örmény egyház kivételével - mely január 6-án ünnepli Jézus születését - elfogadták a döntését.
A karácsony szláv eredetű szó (korcsun), a „lépő, átlépő” szóból származik jelentése pedig „fordulónap", „napfordulat" lehetett. Az orosz nyelvjárásokban a „téli napforduló" mellett „pusztulást", „halált", „végórát", „gonosz szellemet" is jelentett, mely a téli hidegre, a hosszan tartó sötétségre és az óév szellemére vonatkozott.
Jézus születése tehát nem véletlenül esik erre az időszakra, ahogy a napfordulótól kezdve növekszik környezetünkben a fény, mi is felfedezzük saját belső fényünket és mások iránt való szeretetünket. Innentől kezdve a befelé fordulás helyett ismét kezdünk a külvilágra fókuszálni, a belső megpihenés után embertársaink, tágabb közösségünk felé fordulunk, ahogy a nap fénye a természetet is újra életre kelti, a mi MAGUNK, önmagunk is fejlődésnek indul, hogy újra virágba borulhasson.

Őseink – a magyar nép is - együtt éltek a természet ritmusával, az év minden szakaszának megvolt a maga ideje és feladata, mely feladatok megjelentek a népszokásokban is. Eleink tudták, hogy egy nagyobb rendszer részeként, a kozmosszal együttműködve harmóniát teremthetnek saját életükben is – és ennek alapján azzal is tisztában voltak, hogy pl. nem Nyilasról, mint típusról, hanem a Nyilas haváról kell beszélnünk, ahol az év az emberi fejlődés bizonyos állomásának a megélési lehetőségét tartogatja különböző lehetőségek és feladatok formájában – teszi ezt spirális, egymásra épülő formában a folyamatos fejlődés érdekében. A természettel együttműködő mágikus rítusok, szokások, szertartások évszázadokon keresztül a mindennapi élet részei voltak.

A Nyilas hava és a téli álom ideje

Időszámításunk kezdetétől a Nyilas a téli napforduló csillagképe, ugyanis a Nap látszólag a Tejút Nyilas csillagképében lévő hasadékból bukkan elő a téli napforduló reggelén.
November 23-án léptünk a Skorpióból a Nyilas havába, mely a legsötétebb hónap az évben. A hónap névadója a Nyilas állatövi csillagkép, mely a Tejút hasadékában, „barlangjában” lakó, nyilazó kentaurt mintáz Mezopotámiában, Hellászban, Egyiptomban, és hellenisztikus hatásra az arab, hindu csillagtérképeken is. A csillagkép konkrétabban hősök és istenfiak tanítómesterét, a szelíd és bölcs Kheiron kentaurt ábrázolja, aki miután gyógyíthatatlan sebet szerez Héraklész célt tévesztett mérgezett nyilától, Prométheusz javára lemond halhatatlanságáról, Hádész, az Alvilág fejedelme pedig befogadja őt birodalmába és cserébe újra a felvilágra engedi Prométheuszt. Zeusz az égre emelte Kheiront halála után, és belőle készítette a Nyilas csillagképet.

Az ókoriak hite szerint az istenek, a jó és gonosz szellemek, az eltávozott és a megszületni vágyó lelkek a Tejúton közlekednek világunk és Túlvilág között, de az átjárás csak akkor szabad, amikor a Tejúton planéták (vagy a Nap) is tartózkodnak, és a lelkek azokon keresztül közlekedhetnek. A „megnyílnak az egek" metafora tehát arra az időszakra utal, amikor a Tejúton jár a Nap. A Nyilas tehát a Tejút középpontjából érkező teremtő energiák csillagképe, a Nyilas archetípus tudása egyenesen az égből érkezik!
Kheiron itt lép be a felső világból (Tejút) az alsó világba (Napút), vele együtt a bölcsesség a Földre száll, Prométheusz ereje pedig felszabadul. Itt, a Nyilas havában születik a "világ világossága", a tudás és szeretet egysége és innen válik elérhetővé az egész évkörön.
A magyar hagyomány Koldus szekérnek és Sánta koldusnak is nevezi ezt a csillagképet, ahol a sánta szó mágikus kifejezési formaként szentet jelent, az égen haladó szekér szentséget hordoz. A Tejút pedig a szellemi magaslatot jelöli, ahogy a kentaur a szellemileg magasabb szinten lévő ember jelképe volt.

A Nyilas nyilával kétfelé céloz, a nyíl hegye egyrészt a Skorpió szívére, az Antares csillagra mutat, amely a világ négy oszlopának egyike, a szeretet és tudás oszlopa, a szeretet szimbóluma. A Nyilas ezzel a céllal, a szeretettel kíván eggyé válni és másokat is ide kíván eljuttatni. A téli napfordulón a Nap a Tejúton halad és a nyíl hegyénél áll, így egy másik ábrázolás szerint a Nyilas a Napra céloz, ahol az íjjal és a nyílvesszővel végzendő cselekvés meditációt, és a felsőbb szférákkal történő kapcsolat felvételét jelenti.
A nyíl a földi kötöttségektől, problémáktól való elszakadás vágyának szimbóluma egy magasabb, tökéletesebb, ideális világ felé. Az ég és a fény a mérce, a Nyilas erre koncentrál, erre fókuszál. Kheiron szeretné begyógyítani a sebét, lerázni magáról a múlt emlékeit és új célokat kitűzni, szellemi törekvései időben és térben is a messzeségbe irányulnak.
A Nyilas a belső összefüggéseket, törvényszerűségeket, igazságot keresi, és közben közvetít Ég és Föld között. A felemelkedés és a tudás átadásához a szeretet fényéből merítkezik.

Mit is jelent számunkra ez az analógia?

Amint látjuk, Nyilas havának kitüntetett szerepe volt eleink életében, hiszen a karácsonyi készülődés, a fény születésére való várakozás fémjelzi ezt a hónapot, mely egyet jelentett a meditatív elmélyüléssel éppen akkor, amikor a természet is a legmélyebb álmát alussza.
A téli napforduló a telet, az éjszakát, az alvás képét, a rejtettet és a még meg nem nyilvánulót mintázza. A hagyományok szerint Nyilas hava a téli álom, a teremtő álmok, világunk megálmodásának az ideje. Ilyenkor közvetlen kapcsolatban vagyunk az Istenek világával, a felsőbb dimenziókkal, s ezáltal legbelsőbb vágyainknak megsejtése és jövőképünk megjelenése zajlik le bennünk. (A következő három hónapban pedig ez az Égi Álom a saját személyes álmunkká, élettervünkké, feladatunkká, lehetőségünkké válhat, melyhez az eszközöket is megkapjuk, ha felvállaljuk, így lépünk be hősként mi is a tejútról ebbe a világba, hogy a téli álomban megjelent eszméket megvalósíthassuk - ennek pedig feltétele a múlt energiáinak elrendezése.)
Tehát ez a hónap a belső elmélyedés és terveink szövögetésének időszaka volt.

Ezen túl a téli napforduló egy olyan fordulópont, ahol a legnagyobb sötétségben újjászülető Megváltó eljövetele bölcsességet kíván – erre is felkészít a téli álom ideje, ahol a titokkutatás és az erők teljes uralása és a haszontalan ideáktól való megszabadulás által főpappá vagy táltossá válik a lélek. Ez a szeretet bölcsessége, ebből születik a megváltás igénye.
Nem mindegy, hogy ekkor a világosságot és a szeretet fényét, vagy az önzés sötétjét visszük át az új korszakba. A régiek azt tartották, hogy ez a várakozással teli időszak alkalmas leginkább az elmélyülésre, életünk teremtésére. Azt tartották, hogy tetteinket felemelhetjük a Nap fényéhez, s ezért az univerzum felső törvényeit kell követnünk idelent is.
Elgondolkodtató, hogy mi mivel töltöttük idén is – ahogy minden évben – ezt a szent időszakot… talán folyamatos stresszel és szaladgálással az ajándékok után?
Szerencsére egyre többen élik át a karácsony ünnepét úgy, ahogy annak valóban értelme van – a család ünnepeként és nem a fogyasztói társadalom által felkínált ajándékozási lázként tekintenek rá.

A régi idők embere böjttel várta a karácsonyt. November 25-én, Katalin napjával véget ért a zajos kis farsang, és egészen nagyfarsangig nem tartottak sem mulatságokat, sem lakodalmakat. Megkezdődött az adventi várakozás. Karácsony előünnepe Miklós napja (dec. 6.) „gonoszűző” alkalom volt, akárcsak a pogány téli napfordulói ünnepekből fennmaradt Luca napja (dec. 13.) amikor harangszó űzte el a leselkedő gonoszt. Eleink azt tartották, hogy a gonoszok, bűbájosok az esztendő leghosszabb éjszakáitól is bátorítva, Luca és karácsony között vannak ártó hatalmuk teljességében, a gonosz lelkek ilyenkor Tejút csillagain keresztül a fent leírt módon a Földre juthatnak. A Megváltó megszületése után azonban elvész a hatalmuk, a növekvő fény elűzi őket. A tűznek ezért, mint a fény hozójának kiemelt szerepe van a napfordulói, karácsonyi rítusokban. A tűz a gonosz – hétköznapi értelemben a hideg és a sötétség – elűzésének eszköze volt, ezért gyújtottak és gyújtunk karácsonyi gyertyát is. A Luca-kalendárium Luca napjától karácsonyig terjedő 12 nap időjárásából próbált következtetni a jövő évre. Mivel a liturgikus naptár szerint a napforduló karácsony éjszakáján következik be, és az év fordulóját is ekkor ünnepelték, ezért az emberek mélyen átélték a Luca-naptól karácsonyig terjedő utolsó tizenkét nap jelentőségét.

A Bak hava és a fény születése

December 21-től Január 20-ig tartózkodik a Nap a Bak jegyében. A téli napforduló idején a leghosszabb az éjszaka, és legrövidebb a nappal, a világosság azonban már növekedésnek indul.
A Megváltó megszületésével a gyakorlati tettek ideje jön el. A mély titkok és magas törvények ismerete után a Nyilas szakaszban megélt szeretet-bölcsesség a gyakorlatba áthelyezve a tapasztalatok bölcsességévé alakul, csak az életképes ismeretek maradnak fent.
Az előző szakaszban megszületett a fény, az újjászületés, a megújulás igénye, most el is kezdődik az új korszak. A külső erők és a belső energiák ugyanarra a célra, a hegy csúcsára fókuszálnak, ahová az előző fázisban indultunk el. Elkezdődik az újjászületés, növekszik a fény és minden régiót és szintet átjár – áthatja az anyag világát. A Bak az utolsó föld elemű jegy, a Nyilas fénye a matériába kerül, a lélek most uralhatja teljesen az anyag világát!
A Bak jelében születik a Megváltó, minden eddigi tudás és bölcsesség tapasztalattá válik. A Bak mitikus ábrázolása is a mindenséget sugallja; magabiztosan áll a hegy csúcsán és sugárzik róla, hogy övé a világ. Nem fél, nem szédül, tudja, hogy a szakadék mélyén is ő van, s jelenlegi teste, csak töredéke hatalmas lényének. Ezzel a tudással és tapasztalattal válik a mindenség uralkodójává.
A földi munkákban a fenti feladat és lehetőség jelenik meg a Bak idejében. Az anyag megtermékenyítése (Bika) után a matéria teljes ismerete (Szűz) következett, most pedig a föld világának uralása, túlhaladása következik; az anyag mélyén a legparányibb elem maga a fény, más szóval az anyag maga a tér és az idő anyagkeresztjébe foglalt fény.
A Bak szimbolikájához tartozik az előrejutás, a haladás, a fejlődés vágya és igénye. A sorsfeladat tudatosodik, a lélek megérti, hogy merre vezet az útja, és vállalja önmaga írta sorsát.
Az elpusztult természet újraéledését, feltámadását és erőgyűjtését folyamatában ábrázolva szimbolizálják, a Bak utolsó harmadában már érezhető a szárnyalás, az emelkedés energiája.

A Karácsony havát Boldogasszony hava követi a Bak idejében. A Fény már megszületett, a karácsonyi éjféli mise végét jelző harangozással ért véget a Nap fordulatának ünnepe. István napján (dec. 26.) sót és zabot szenteltek és regősök járták a házakat. 27-én, János napján imákkal űzték el a gonoszt és kérték a betegek gyógyulását. Az ébredést, termékenységet idéző suprikáló (vesszőző) pásztorok és ifjak Aprószentek (dec. 23.) napján járták a falut.

Szilveszterkor az éjféli harangszó, közös éneklés és a tiszteletes hálaadása búcsúztatta az óesztendőt. Újév reggelén egymást köszöntötték az emberek, kántáltak, regöltek, s vigyáztak az évkezdés jó hangulatára. Vízkeresztkor már a farsang ideje kezdődött, az év leghidegebb napja (jan. 13.) után pedig ismét elkezdődik a természet megújulása.

Ahogy a nappalok is egyre hosszabbak, növekedjék bennünk is a fény, kívánom mindenkinek, hogy megálmodott terveit sikerrel valósíthassa meg az elkövetkező hónapokban!
Az év lezárásaként ezzel a cikkel kívánok minden kedves kliensemnek és olvasómnak csodálatos, boldog új esztendőt!

Felhasznált irodalom:

Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium (1997). Csokonai Kiadó
Brigitte Hamann: A tizenkét archetípus (2011). Bioenergetic Kft. Szekszárd
Paksi Zoltán: Égi utak csillagüzenetei. A Magyar Asztrozófia könyve
magunk.hu (http://magunk.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=695:a-teli-napfordulo--az-almodas-ideje&catid=61:id-minseg&Itemid=165) letöltve: 2014-12-21
http://mult-kor.hu/20121224_karacsony_az_unnep_tortenete?pIdx=2 letöltve: 2014-12-21