Blog

Igazi életet élni

2015. július 9. 23:36

A napokban kezdték vetíteni Schwarzenegger legújabb Terminátor-filmjét. Bár a filmet magam még nem láttam, Schwarzeneggert mindig csodáltam. Volt már világbajnok testépítő, filmsztár, Kalifornia kormányzója, és tekintve, hogy egy kis kelet-osztrák faluból indult el világmeghódító útjára, valóban nem mindennapi teljesítményt vitt véghez, így nem véletlenül vált generációk példaképévé, és – attól függetlenül, hogy kedveljük vagy sem - mindannyiunk tiszteletét kivívta.

Schwarzenegger soha nem a megszokott és elvárt kereteken belül gondolkodott, nem hitte el a környezetének, hogy az ő életének célja sem lehet más, mint betagozódni az adott társadalom és kultúra megszokott életébe és felvenni az elvárt és művelt foglalkozások egyikét, bejárva a tradicionális „mert így szoktuk” életutak egyik jól kitaposott ösvényét. Az ő belső hangja más célokat kiáltott, és az a hang erősebbnek bizonyult a külvilág ösztökélésénél.

Rengeteget dolgozott a sikerért, de ezt azért tudta megtenni, mert mindig voltak céljai. Ezek a célok azonban saját belső, igaz meggyőződéséből, hitéből fakadtak. Hitt az adott cél értékében és hitt saját magában, és abban, hogy végig is tudja járni az odavezető kemény és nehéz utat. Annak ellenére természetesen, hogy rajta kívül senki más nem hitt neki – és benne.

Azonban ő mindvégig csak a belső megérzéseire, saját értékeire hallgatott, mert azok igazibbnak bizonyultak minden külső „igazságnál”. Tudta, hogy nem tévedhet, hiszen az ő erőt adó és motiváló saját küldetése szólalt meg benne, és ekkortól kezdve már csak menni kellett tovább azon az úton, mely önmaga kiteljesedéséhez vezetett. – Hozzá kell tenni, hogy sokszor bukott el, de még többször állt fel, hiszen jól tudta, hogy a sikerhez elengedhetetlen a kudarc, annak minden tapasztalatával.

Az élet értelmének keresése bizonyos mértékben mindannyiunkban egzisztenciális szorongást okoz, mely részben az élet végességének, részben pedig a döntéseinkből fakadó felelősség felismeréséből fakad. Szorongunk a szabadságunktól is, hiszen senki nem mondja meg, hogy mi az egyéni célunk, saját életünk értelme. Ezt csak mi tudhatjuk, és még ha el is vagyunk veszve, ha figyelünk, az valójában szinte ordít belülről:

Mindannyian jók vagyunk valamiben és valamiben mindannyian örömünket leljük. Mindannyiunknak van egy belső hangja, egy belső, mélyről jövő igaz küldetése, mely által egyenként megválthatjuk a világot. Mert hiszem, hogy mindannyian megváltásra születtünk (ha azt önmagunk kiteljesedésének nevezzük), és ehhez különböző eszközöket kaptunk. Van, aki tehetséges művész, és az alkotás örömöt okoz neki, van, aki attól érez hálát, ha segíthet az elesetteken, van, aki imádja és egyenrangú társként kezeli az állatokat, van, aki mosolyt csal az ügyfelek arcára. Millió módon tudjuk megváltani a világot, mindenki másképpen, de valamiben és valahogyan mindannyian. A lényeg az, amit ilyenkor érzünk: boldogságot, hálát, szeretetet, békét, egységet a világgal és egységet önmagunkkal! És azt, hogy helyben vagyunk, otthon vagyunk, mert saját értékeink mentén cselekedtünk!

Ezért saját életünk értelmét ott találjuk, ahol a mélyről jövő küldetésünk megvalósulhat, melyet úgy lelünk meg, ha követjük a belső hangunkkal összhangban lévő belső boldogságot! Mert az mutatja, hogy merre van a saját, igazi utunk!

Bogdán Brigitta

Szólj hozzá Facebookon!

Menjek vagy maradjak?

2015. június 26. 20:00

Megszokásból élünk és cselekszünk. Még ha boldogtalanok is vagyunk egy-egy munkában vagy egy párkapcsolatban, házasságban, nehéz a biztos rosszat feladni. Elbizonytalanodunk: valóban olyan rossz, mint amilyennek látszik? Más mellett, máshol vajon tényleg jobb lenne? Hiszen mi magunk is benne vagyunk az összes helyzetünkben teljes személyiségünkkel és választott döntéseinkkel, tehát mi is formáljuk az összes helyzetünk alakulását. Mi a biztosíték arra, hogy nem csak még jobban és még többet kell megtennünk és beleadnunk ahhoz, hogy ne rajtunk múljon?

Lételemünk a biztonság, stabil alapokra építjük az életünket. Biztonságos talajra van szükségünk ahhoz, hogy egy növényhez hasonlóan gyökeret verjünk rajta és növekedjünk, virágot bontsunk, vagyis megvalósítsuk önmagunkat, kiteljesítsük az életünket.
A biztonságos talaj megteremtése, megépítése nagyon sok alkalmazkodással, küzdelemmel, lemondással jár, és hosszú időbe telik. Éppen ezért nem szívesen eszmélünk rá, hogy ez a biztonságos talaj mégsem olyan biztonságos. Inkább a homokba dugjuk a fejünket és elhitetjük magunkkal, hogy mégis az. Azonban ami korábban biztos volt, a sok változás hatására ingoványossá válhatott. És az is lehet, hogy valójában mindig is ingoványos volt, de nem vettünk róla tudomást.

Mi a teendő, amikor ennyire összezavarodott az a belső iránytű?
A sok objektív tényező figyelembe vétele és mérlegelése nagyon fontos, de ilyen helyzetben szükség van arra, hogy teljesen másképp, a korábbihoz képest egészen szokatlanul lássunk rá az életünkre. Ezért nagyon fontos, hogy a megérzéseinkre is hallgassunk, és megkérdezzük magunktól: Boldog vagyok? A saját utamat járom? Így teljesedek ki és adom a világnak azt, amit én tudok adni neki? És nagyon fontos kérdés: Beteljesítem a saját értékeimet és a saját küldetésemet?

Akármilyen helyzetben vagyunk, először mindig önmagunkkal szükséges kezdeni a változást. Magunkba szükséges néznünk ahhoz, hogy lássuk, hogy hogyan lehetnénk még jobbak. Rajtunk múlik, hogy mennyi mosolyt, szeretetet, erőbedobást, mennyi pozitív kisugárzást és energiát adunk bele helyzetekbe és adunk embertársainknak. Sok múlik rajtunk, a saját felelősségünk, hogy kihozunk-e mindent önmagunkból.

Egy idő után azonban lehet, hogy ez nem elég. Fel kell ismernünk, hogy a döntés szabadsága és az ezzel járó felelősség is a miénk, annak a döntésnek a felelőssége, hogy mennyire engedjük magunknak megélni azt az életet, ami valóban a miénk és amely boldoggá tenne minket, és mennyire hagyjuk eltéríteni magunkat tőle, megfosztva a világtól is azt, ami kiteljesedhetett volna benne, és mint egy puzzle-darab, a helyére kerülhetett volna, rendet alkotva maga körül is.

Amikor saját belső értékeidet tisztelve egyedül is teljesnek érzed magad, és biztonságban érzed magad azáltal a belső hitből, mint meggyőződésből fakadó erő által, mely azt mondja, hogy ne érd be kevesebbel, mint amennyit érdemelsz, amikor stabilan megállsz a lábadon, akkor megtalálod a helyed önmagadban, a puzzle-darabod pedig megtalálja a helyét a világban. A legcsodálatosabb dolog azonban csak ezután történik. Akkor, amikor a Világ is Hozzád rendeződik.

Bogdán Brigitta

Szólj hozzá Facebookon!

Találkozás-élmény a tanácsadásban és a terápiában

2015. június 8. 17:00

Kapcsolatainkban időnként történnek csodák – valójában minden kapcsolat maga egy csoda. Úgy tapasztaltam, hogy a tanácsadásban az igazi változást és mérföldes ugrásokat mindig azok a "varázspillanatok" jelentik, amikor a tanácsadó és a kliens lelke találkozik.
Ilyenkor önmagunk határait jóval kiteljesedettebbnek érezzük, és a klienssel/másik emberrel való közös létezés élménye kerül előtérbe. Az ilyen tökéletes pillanatok megélése során az az érzésünk támad, hogy jó helyen vagyunk "itt és most", és valahol mélyen a világegyetemben is minden rendben van. Akár a hétköznapi életben, akár a segítő keretek között történő tanácsadás során tapasztaljuk meg ezt az élményt, az mindenképpen transzperszonális, önmagunkon túlmutató élmény.

"Amikor elveszítettük a kapcsolatunkat azzal a szellemmel, ami minket él - éltet, amiben mi egyek vagyunk, aminek mi csak apró részei vagyunk, akkor elveszítettük az eksztázis élményét is, és ami marad az csak házimunka, feladat, a túlélés unalmas gyötrelmei. A terápia addig nem nyugodhat, amíg meg nem találjuk azt az élményt, amiből minden vallás eredt: nem vagyunk bőrzsákba nyomorított izolált különálló lények; összetartozunk, és van egy közös tudat, vagy szellem, aminek szüksége van ránk, egy nagy hullámban vízcseppek vagyunk és átfolyunk egymáson, összekeveredünk egymással. Nem vagyunk egyedül soha..." (Feldmár András)

Társas lények vagyunk, a közösség megtartó ereje és közös, stabil értékei évezredeken, évszázadokon át segítették az egyént önmaga definiálásában és problémái megoldásában. Manapság, a társadalom széttöredezettségével és a nyugaton előretörő individualizmus eszméjével, vagyis az egyéniség és az egyéni értékek, egyéni teljesítmény hangsúlyozásával, a közös értékek és a közösségi támogatás elveszítésével párhuzamosan emelkedik a mentális betegségek száma. (Ezt a tendenciát néhány olyan kivétel töri meg, ahol a közösségi összefogást és a személyes növekedést olyan külső események ösztönözték, mint a második világháború utáni összefogás és újjáépítés, újjáépülés szükségessége – ekkor szintén elenyésző számú volt a lelki probléma.)

A közösség és az általa nyújtott kapcsolatok fontossága tehát óriási, hiszen kapcsolatainkban betegedünk meg, és kapcsolataink által gyógyulunk. A kapcsolati tényezőnek nagyon fontos szerep jut a tanácsadásban és a pszichoterápiában, terápia nem képzelhető el két valódi ember igazi, mély találkozása nélkül. Az "itt és most" élmény megélése és a valódi emberi találkozások jelentik a terápiás folyamat legfőbb hatótényezőit. Ezért a terapeuta-kliens közötti kapcsolat természete a napjainkban leginkább kutatott területek közé tartozik a pszichológiában.

A találkozás-élmény feltétele a terápiában és a tanácsadásban a Carl Rogers neve által fémjelzett személyközpontú megközelítés három jellemzőjének megléte, ezek a terapeuta mély empátiája, hitelessége és a kliens felé tanusított feltétel nélküli pozitív elfogadása egy teljesen egyenrangú kapcsolatban (Rogers, 2014). Ez a „rogersi hármas” később minden terápiás módszer alapja lett, de a személyközpontú terápiában tisztán van jelen, hiszen itt éppen az eszköznélküliség a fontos; a terapeuta egyetlen munkaeszköze a személyisége és ennek megfelelően a közös kapcsolat számít.

A Rogers által az 1960-as években népszerűvé tett encounter csoportok fő célkitűzése éppen a találkozás-élmény megélése volt: az encounter szó maga találkozást jelent, az emberek közötti lelki találkozásra utal, ahol a közös élmény, közös emberi lét és a sorsközösség számít, nem az egyéni személyiség.
Mivel az encounter-élmény egy módosult tudatállapot, így megéléséhez a rogersi hármas létrejöttének alapja is feltétlenül szükséges, ez pedig a jelen, az „itt és most” megélése, mely Rogers szerint a személyes fejlődés hordozója, és az élet adott pillanatában való bátor részvételt jelenti.
Az „encounter” mély, és alapvető találkozást, valódi kapcsolatot jelent. Ennek megfelelően a személyes kapcsolat alapja, folyamata és célja is egyben a személyes találkozás, akár egyéni tanácsadásról, akár csoportról van szó (Rogers, 2008).

A kapcsolatban tanácsadó/terapeuta a személyes találkozás valódi résztvevője, közvetlen személyes találkozás történik a klienssel, ahol személy egy másik személlyel, melyben valóság a valósággal találkozik, a másik ember mély megértése a kapcsolat elevensége miatt a tanácsadót/terapeutát is megváltoztatja.
Az encounter-élmény során az emberek átélik, hogy a látható magatartás csupán a látszat, a személy lényege valami „kifejezhetetlen, megfoghatatlan, megrendítő, kimeríthetetlen mélységű, mely katartikus élmény” (Török, 1990). Éppen erre van mindannyiunknak szüksége; a másik egyediségére és az igazi kapcsolatra egy egyszeri és megismételhetetlen személlyel.

"Ami a legmélyebben személyes, az egyben a legáltalánosabb is. (...) úgy találtam, hogy azok az érzések, amelyek számomra mélyen intimek, személyesek - s ezért azt hittem, másoknak teljesen érthetetlenek -, egyúttal valami olyant fejeztek ki, amire nagyon sokan rezonáltak. Lassanként elhittem, hogy ami a legmélyebben személyes és látszólag leginkább csak rám jellemző, az egyben - ha megtanulom kifejezni és másokkal megosztani - a legtöbbet mondja az embereknek." (Carl Rogers)

Kötődik még más is ehhez az élményhez; egy olyan érzés, melyet amikor átélünk, nagyon is azt érezzük, hogy „helyben vagyunk” – helyben önmagunkban és helyben a világban. Ez pedig az öröm, mely önbizalommal, nyitottsággal, vitalitással, kompetencia-érzéssel jár – ekkor közel kívánunk kerülni másokhoz, a természethez, és az egészhez. Ilyenkor egyetértésben vagyunk önmagunkkal, örülünk, hogy létezünk. Az öröm tehát spirituális élmény, egységet élhetünk meg más emberekkel, és a körülöttünk lévő világgal - Sartre szerint pedig másokban a kozmosszal találkozunk.

Rogers (2014) gyakran követte intuícióját, belső megérzését, amikor nem az intellektusára hagyatkozott, hanem azt tette, ami „jónak és igaznak tűnt” számára, késői előadásaiban pedig ezt a jelenséget tartotta a gyógyítás fő faktorának:

“Terapeutaként azt találtam, hogy amikor legközelebb vagyok belső, intuitív énemhez, amikor valahogyan a bennem lévő ismeretlennel érintkezem, amikor a kapcsolatban talán kissé megváltozott tudatállapotban vagyok, akkor bármit is csinálok, az mindenképpen gyógyít. Ilyenkor pusztán a jelenlétem felszabadító erő és segítő. Semmiképpen nem tudom ezt az élményt erőszakkal létrehozni, de amikor képes vagyok ellazulni és transzcendentális központomhoz közel tudok kerülni, akkor furcsa és impulzív módokon viselkedhetem a kapcsolatban, olyan módokon, amelyeket nem tudok racionálisan megindokolni és amiknek semmi közük gondolkodási folyamataimhoz. De ezek a furcsa viselkedések valami különös módon helyesnek bizonyulnak. Ezekben a pillanatokban úgy tűnik, hogy az én belső szellemem kinyúl és megérinti a másikét. Kapcsolatunk meghaladja önmagát és valami nagyobbnak a részévé válik. Alapvető növekedés, gyógyulás és fejlődés van jelen.” (Carl Rogers)

A valódi emberi találkozások lehetősége az életben az egyik legértelmesebb dolognak tűnik, fontosságának felismerése a terápiában pedig alapvető, ahol a tanácsadó/terapeuta felelőssége, hogy viselkedésével megteremtse azt a biztonságot a kapcsolatban, amely lehetővé teszi a sorsformáló találkozásokat.

Bogdán Brigitta

Szólj hozzá Facebookon!

Szinkronicitás...

2015. május 18. 13:40

A segítő szakemberek szupervíziójában alapvető fontosságú kérdés, hogy miért éppen az adott terapeutához kerül egy adott kliens.
Vagyis a szinkronicitásnak jelentős szerepe van, és a praxis fő dinamikáját jelenti, hogy terapeuta és kliens találkozása nem véletlen találkozás, nem véletlen egybeesés.

Miért éppen hozzám küldte őt a Sors?
Miért pont én tudok neki segíteni?
És én mit tanulok tőle?

Azt hiszem, hogy ennél nincs is jobb foglalkozás a világon! :)

Szólj hozzá Facebookon!

Test és lélek együtt gyógyul

2015. január 19. 16:02

Orvos és pszichológus egyaránt nagy alázatot követelő szakmát választott. Alázatot a másik személy (nevezzük betegnek) egyedisége és megismételhetetlensége iránt, s ezáltal kíméletlen felelősség-, és kötelességtudatot a gyógyításban.

Rendkívül elgondolkodtató, hogy sokáig élt (és egyes orvosokban még ma is él) az a nézet, hogy testünk krónikus problémák esetén érdemben kezelhető lenne a lelkünk gyógyítása nélkül.
Az a szemlélet, mely szerint a testi folyamatokba való beavatkozás a lélek harmóniájának visszaállítási szándéka nélkül, külső eszközökkel is sikerrel megtörténhet, viszonylag új, és csak a felvilágosodás mindent a tudomány oltárán feláldozó és mindent a mechanika elvével magyarázó szemlélete óta divatos - szerencsére csak a nyugati kultúrában.
Jelen korunkban a világ (a mai pszichológiához hasonlóan) integratív szemlélettel tekint magára, vagyis igyekszik megismerni és integrálni a bolygónkon minden időtől és tértől függetlenül összegyűlt és hasznosítható tudást, erre jó példa a keleti kultúra átszivárgásával hozzánk is újra elérő holisztikus szemlélet. Vagyis őseink természetközeli szemlélete és élete napjainkban újra értékké válik.

Sajnálattal szoktunk hallani az orvosi hanyagságból és a szakértelem hiányából fakadó tragédiákról. Ugyanis az igazságérzetünk is sérül ilyenkor. Talán túl drasztikus vagyok, de én személy szerint etikátlan viselkedésnek tartom azt is, hogy egy orvos túl sokszor közli a pácienssel, hogy még mennyi ideje van hátra, legalábbis jóval többször, mint amit a tények ellentétes volta bizonyít. Ezeknek a mondatoknak óriási hatalmunk van, ugyanis az orvos ezzel kiveszi a kontrollt a beteg kezéből ahelyett, hogy hagyná, hogy a beteg szervezet megpróbálja a saját harmóniáját visszaállítani. (A belső kontroll eleve sérül az egészségügyi rendszerbe való bekerülés által, a beteg ugyanis kevés dolog felett dönthet egy kórházban saját magával kapcsolatban, és sokszor az emberi méltósága is sérül a kezelési idő alatt.)
Pedig a pszichológia számos kutatással igazolja, hogy a belső kontroll jótékonyan hat jóllétünktől kezdve az egészségünk megőrzésén át egészen a gyógyulásig! Az, hogy a páciens a saját felépülésének mértékét elsősorban nem az orvosa és a szakemberek szaktudásától, a tudomány állásától, a műszerek fejlettségétől, kórház felszereltségétől stb. vagyis külső tényezőktől várja, hanem aktív résztvevője saját gyógyulásának, és tisztában van vele, hogy egy megbetegedett szervezet képes akár önmaga megjavítására is, melynek irányítása feletti hatalom elsősorban az ő kezében van, azzal valóban óriási erőket tud megmozgatni a gyógyulása érdekében, és ezt az erőt egy orvosnak kötelessége lenne támogatni. Hiszen végső soron a szervezet gyógyítja meg saját magát, az orvos legfeljebb segíti, facilitálja a folyamatot. Ilyenkor segít az is, ha a betegséget kiváltó lelki konfliktusokat próbálja megérteni a beteg, illetve átszervezi életét, látásmódját. Sokan gyógyultak meg azáltal, hogy elhatározták; meg akarnak gyógyulni, még ha „orvosi csodának” is számít majd a történetük. Mert érezték, hogy nekik is hozzá kell tenni valamit testük felépüléséhez. És bejött!

Nem kellene ritkaságszámba menni annak, ha egy orvos normális, megnyugtató hangon beszél a beteggel és megfelelő tájékoztatást ad neki. Ám sajnos manapság csodálatos, rendes dokinak számít az ilyen orvos a beteg szemében. Pedig ez lenne az orvos dolga: a gyógyulás felé a beteg azzal teszi meg az első lépést, ha emberszámba veszik, meghallgatják, és véleményét, kérését sem hagyják figyelmen kívül. Bálint Mihály, a híres orvos és pszichoanalitikus Az orvos, a betege és a betegség című könyvében már leírta, hogy az orvos-beteg kapcsolat gyógyít, és ha jó a kapcsolat, a beteg jobban gyógyul.
Az Engeli paradigma szerint az ember bio-pszicho-szociális (és spirituális) lény is, és csak ezek együttesének kontextusában értelmezhető, nem szakítható ki ebből a rendszerből. Nem véletlen, hogy a pszichoterápiával egybekötött onkológiai kezelés esetén kétszer annyian maradnak életben, mint a csak orvosi segítségben részesülő páciensek, a placebó-hatás sikeres eredményeiről pedig újabb és újabb kutatások látnak napvilágot.

A pszichológus a testi folyamatok figyelembevétel a lélek harmóniájának visszaállítása által gyógyít. Remélhetőleg ehhez hasonlóan a lelki folyamatok is egyre nagyobb figyelmet kapnak az orvoslásban. Mindenesetre van okunk bizakodásra! :)

Bogdán Brigitta

Szólj hozzá Facebookon!
ÚjabbakRégebbiek