Blog

Sok helyütt találkozhatunk azzal a megállapítással, hogy a koronavírus kapcsán jelen kialakult helyzet nagyszerű lehetőséget teremt arra, hogy megálljunk, magunkba nézzünk, elgondolkodjunk, lehorgonyozzunk a saját középpontunkat illetően. Valójában óriási lehetőséget kapott ezzel az emberiség, hiszen ezt a fajta lelassulást kihasználva emberek tömegei kezdhetnek el tudatosodni, mely globális, kollektív szinten is tudati emelkedést jelent. (Talán nem véletlen ez a lecke.) Az alábbi rövid cikkben egy holisztikus önismereti módszert szeretnék megosztani.

Valójában az önreflexió, önismeret létszükséglet a belső harmónia megteremtését illetően, de sokszor csak krízishelyzetekben „fáj eléggé” valami ahhoz, hogy változtassunk rajta. És valóban, ezek a helyzetek hozzák a legtöbb ajándékot, és késztetnek a legnagyobb fejlődésre, ahogy – a régi, nem bevált sablonok helyett - új megküzdési módok keresésére kényszerülünk.

Az „otthonmaradás” sokaknak jelent nehéz helyzetet éppen azért, mert nincs jó kapcsolatuk, vagy éppen nincs is élő kapcsolatuk önmagukkal.
Pszichológusi praxisom során találkoztam a ténnyel, hogy – annak ellenére, hogy egyre többen kezdenek önismerettel foglalkozni – nagyon sokan sodródnak az életüket illetően. Mely azért is érdekes tény, mert a keleti kultúrákban évezredes hagyománya van az önismereti munkának, sokan világosodtak, világosodnak meg spirituális-önismereti munka során, itt nyugaton pedig társadalmi szinten valami egészen mást csinálunk – és nem is vagyunk túlságosan boldogok általa.

A természettől többek között megtanulhatjuk, hogy az árral érdemes úszni, nem pedig vele szemben. És a jelen helyzet csendessége vissza nem térő önismereti alkalom. Még ha valójában minden perc önismereti lehetőség, jelenleg bizonyos szempontból talán mégis könnyebb ráhangolódni önmagunkra. A cél az, hogy az esetleges szorongás energiáit konstruktív célokba fordítsuk át. Mert tudjuk: amire energiát fordítunk, az erősödik.

Ahogy több cég átállt home office-ra, a nagyobb mozgástér – már csak az idő tudatos szervezése miatt is - nagyobb felelősséget adott a kollégáknak, mely már önmagában is nagyszerű fejlődési lehetőség egyéni és szervezeti szinten is. (Hiszen a cégek egyébként is egyre inkább az empowerment irányába mozdulnak el világviszonylatban, vagyis a demokratikusabb szerveződés, átláthatóbb működés és a kollégák döntéshozatalba való bevonása által növelik a munkavállalók elkötelezettségét, jelen folyamat pedig facilitálhatja ezt a változást.)

Viszont visszatérve a személyesebb szinthez, amikor egy klienssel önismereti munkába kezdünk, a folyamat elején szívesen hozom be a fizikai– és mentális takarítás témakörét.

Ugyanis mi is az önismeret?
Egy olyan munka, ahol NEM felépítünk valami mesterségeset, hanem azokat a rétegeket takarítjuk el, melyek akadályoznak minket abban, hogy szabadon, hitelesen tudjuk megélni önmagunkat. Melyek miatt szorongást, lelki diszharmóniát élünk meg.

És hogy hogy jön ide a takarítás?
A keleti analógiát használva ahhoz, hogy kommunikálni tudjunk belső önmagunkkal, intuitívabbak legyünk, és inspiráltak (vagyis kapcsolódni tudjunk egy nálunk hatalmasabb erőtérhez, melynek legbelsőbb önmagunk is része), ahhoz le kell, hogy tisztítsuk a mentális (és fizikai) terünket is. (Előbbi az egyik célja a meditációnak is.)
Ugyanis a rengeteg fizikai lim-lom (pl. soha fel nem vett ruhák, meg nem javított eszközök, olyan tárgyak, melyekhez nem jó érzések kötődnek stb.) és a mentális „lomok” (pl. halogatott teendők, bennünk maradt rossz érzések kapcsolatokkal vagy eseményekkel kapcsolatban stb.) úgy működnek, mint a számítógépünkön háttérben futó programok: rengeteg mentális energiát szívnak el tőlünk.

Szóval a rendrakást, lomtalanítást érdemes fizikai szinten kezdeni (a témában szeretettel tudom ajánlani Marie Kondo könyveit, videóit).
Ezután vagy ezzel párhuzamosan pedig az érzelmi – gondolati terünket is ugyanígy tisztítanunk érdemes, mely már aktív önismereti munkának számít.

Minden helyzet, melyben benne vagyunk, vagy melyhez kapcsolódunk – legyen az nagyon személyes vagy látszólag globális – rólunk, nekünk is tanít valamit, vagyis hatalmas önismereti lehetőség.
Ha szánunk rá esténként néhány percet, és elkezdünk meditálni, akkor kezdetben a csend helyett azok az események jönnek a tudatunkba, melyek aktívan foglalkoztatnak, vagyis melyeket még nem raktunk el a megfelelő polcra magunkban. Helyzetek, melyekre még nem találtunk megoldást, furcsán-sután lezajlott interakciók, konfliktushelyzetek magunkban vagy másokkal (a kettő a tükörfunkció miatt valahol szintén ugyanaz), halogatott dolgaink, stb.
Jó, ha látjuk, hogy ezek a tudatunkba törő gondolatok, érzések olyan helyzetekhez kötődnek, amikor nem éltük meg önmagunkat, vagyis nem voltunk hitelesek, nem voltunk szabadok, visszafogtuk magunkat (vagy csak szimplán nem tudtuk, hogy mi a jó megoldás, mely szintén az önmagunktól való elsodródás jele).

Szóval szánjunk pár percet arra, hogy letisztítsuk a mentális terünket azzal, hogy elcsendesedünk, befelé figyelünk, és megkérdezzük magunktól, hogy az adott témával kapcsolatban mi van bennem, mit érzek. Mit súg a szívem, lelkiismeretem (figyeled a „lelkiismeret” szót, mennyire beszél?) ha a „mit kellene tennem” kérdést teszem fel neki. Van-e valami dolgom még az adott témával a fizikai térben is, vagy elég az ha másképp nézek rá? Hogy lehetett volna másképp kezelni azt a helyzetet, vagyis mit tanultam belőle? (Ezáltal változik az energetikája).
Ha alszunk rá egyet, egészen másképp fogjuk kezdeni a napot, és ha rendszeresen, minden este végezzük ezt a gyakorlatot, akkor azáltal, hogy elkezdjük megoldani az apróbbnak tűnő problémáinkat, már belenyúltunk ebbe a "hálóba", így csökken az általános szorongásunk. Ugyanis ez egy holisztikus rendszer, és bárhol tisztítunk benne valamit, az a többi életterületünkre is kihat.
(2019 tavaszán, amikor nagyon intenzíven végeztem ezt a nagyon egyszerű meditációt, olyannyira sikerült letisztítanom a teret, hogy nagyon gyakran kerültem a jelenlét állapotába a mindennapi életben, és megsokszorozódtak a szinkronicitások, véletlen egybeesések, jöttek a megoldások, vagyis sikerült hónapokra belelépnem az áramlatba. Erről majd legközelebb, mivel ez nagyon fontos téma és megoldókulcs, mely a nyugat embere számára mégis rejtve van.)

Reggelente pedig szintén érdemes tudatosan kezdeni a napot, ha szeretettel töltjük fel a terünket (pl. hálát tudunk adni az életünkben a jó dolgokat illetően), ha átgondoljuk, hogy mik a legfontosabb értékek számunkra, melyeket adott nap során is követni szeretnénk, ha átgondoljuk a teendőinket annak érdekében, hogy hatékonyak legyünk, ezekkel szintén tisztító munkát végzünk.

Szóval ha elkezdünk minél tisztábban élni, vagyis őszintének lenni önmagunkhoz, azzal elkezdjük egyre hitelesebben, egyre szabadabban kezdjük megélni önmagunkat. Ez azt jelenti, hogy a különböző helyzetekben jobban érezzük majd, hogy mi a jó döntés, hogyan cselekedjünk, jönnek az inspirált gondolatok, és egyre inkább szabadságot és boldogságot kezdünk el megélni.

A jelen időszakban különösen fontos, hogy inspirációból táplálkozzunk, vagyis olyan dolgokkal foglalkozzunk, melyek a szívünknek kedvesek, melyek által lélekben felmelegedhetünk, mert akkor kapcsolódunk ahhoz az áramlathoz, melyben megfelelőbb megoldásokra rálelhetünk. Ez tehát az emelkedés időszaka, a lehetőség arra, hogy elkezdjük egyre jobban meghallani a belső hangunkat. Ha ezt az utat választjuk, az hosszú távon befolyásolja majd az életünket.

A személyközpontú szemlélet alapja a Rogersi hármas, melyet minden segítő szakember álmából felkeltve is felsorol. Ezek a kliens felé történő empátia, a kliens feltétel nélküli elfogadása és a segítő hitelessége. Ez a hármas olyan alappillér, mely Rogers után minden pszichoterápiás irányzat alapja is lett egyben, ezek nélkül nem beszélhetünk valódi segítő folyamatról.

A személyközpontú szemlélet abban különbözik a többi irányzattól, hogy itt általában nem használunk egyéb módszereket, hanem épp a szemlélet tisztasága, így maga a tanácsadó és kliens közötti kapcsolat gyógyító, vagy éppen felszabadító erejű.

A hitelesség alapfeltétele, hogy a segítő általában rendben legyen önmagával, enélkül igencsak nehéz lenne egy folyamatot hitelesen kísérnie. Ugyanis egy segítő önmagát kínálja fel a találkozásra, melyen keresztül a kliens nem csupán hozzá, de önmagához is kapcsolódhat.

Emellett Rogers (1973, idézi Mearns és Thorne 2011, 125. o.) úgy gondolta, hogy„a kapcsolatbana terapeuta valódisága a legfontosabb tényező. Amikor a terapeuta természetes és spontán, akkor látszik a legeredményesebbnek. (…) Az a hatékony terapeuta, aki képes az adott pillanatban nyíltan, a lehető legmélyebb szinten önmaga lenni. Talán semmi másnak nincs jelentősége.”

Természetes, hogy a személyközpontú kapcsolatban teljesen egyenrangú, partneri viszony áll fenn a segítő és a kliens között, más módon nem tudna kibontakozni, és élőként működni ez a kapcsolat. (Így amelyik segítőnek igénye van arra, hogy a kliens problémájának szakértőjeként jelenjék meg egy segítő kapcsolatban, az nem ezt a módszert fogja választani, legalábbis nem lesz túl eredményes benne.) Itt nincsenek titkok, sunyulások. Nincs titok a folyamattal kapcsolatban sem, az az elejétől a végéig nyílt, és nincs olyan, amit egy segítő jobban tudna a kliensnél – amit tud, az az, hogy olyan klímát bocsát a kliens rendelkezésére, melyben a fejlődési folyamat végbe tud menni.

A személyközpontú szemléleten alapuló kapcsolat egy élő, lüktető kapcsolat, egy valódi találkozás, egy valódi találkozás pedig teljesen természetes módon a hitelességen alapul.

A hitelesség azért is kulcsfontosságú, mert ahogy szó volt róla, a személyközpontú szemlélet esetében a kliens-tanácsadó egyenrangúsága alapkövetelmény, és ahogy Mearns és Thorne (2011, 129. o.) fogalmaz: „míg a titokzatosság a hatalom látszatát kelti, addig az átláthatóság eltünteti azt.”

Másrészt a terápiának vagy tanácsadásnak az is a célja, hogy a tanácsadó hitelességéhez is kapcsolódva a kliens is minél inkább autentikusabbá, hitelesebbé válhasson, megtalálja a saját hangját, tisztába kerüljön saját érzelmeivel, és ezáltal a külvilágban is jobban tudja képviselni azokat.

Tapasztalatom szerint azonban egy rogersi módszerrel dolgozó tanácsadó hitelessége több szinten is értelmezhető.
Nem csupán abban áll a hitelesség, hogy nem mondok mást, mint amit érzek a klienssel kapcsolatban, hanem – ugyan asszertíven, de - ki is mondom, hogy mit érzek. Ennek hiányában ugyanis olyan feszültség keletkezik bennem, melyet nem bírna el egy őszinte kapcsolat.

Vagyis azt tapasztalom, hogy a lényegretörő őszinteség ki tudja egyenesíteni a dolgokat, és így lehet igazán haladni a vargabetűk helyett. A tanácsadó feladata pedig többek között éppen az, hogy olyan támogató, empatikus környezetet teremtsem, ahol egy visszajelzés a kliens számára könnyebben integrálható mint a külvilágban - sőt, a külvilágban gyakran nem is történnek meg ezek a visszajelzések, melyek a tanácsadás során - éppen ezért is - egyébként szinte kivétel nélkül, mindig előrelendítik a folyamatot.

A hiteles jelenlét érdekében munkám során figyelem, hogy mi történik bennem az „itt és most”-ban, ott és akkor, amikor velem szemben ül a másik fél. Ha esetleg feszültség keletkezik bennem, mert nem érzem jól magam tanácsadóként az adott helyzetben, akkor annak mindig van valamilyen oka, általában „hamisság”, megfelelni akarás, nem kiegyenlített viszonyrendszer, és még ezer oka lehet, de a belső értékelési központunk mindig érzi, ha nem kerek valami egy kapcsolatban, az érzéseimnek pedig hangot is szoktam adni.

Ezzel kapcsolatban egy nagyon erős tapasztalatom ahhoz kötődik, amikor először facilitáltam folyamatban személyközpontú (encounter) csoportot. A csoportvezető társam egy nagyon tapasztalt kolléga volt, és a csoportalkalmak során több dolgot másképp érzékeltem mint ő, viszont első csoportvezetésem okán nem szerettem volna új irányt behozni a folyamatba – vagyis nem hallgattam a belső értékelési központomra, nem voltam hiteles. Az csak egy dolog, hogy valóban volt létjogosultsága a látásmódomnak (és ugyanúgy a kollégám látásmódjának is), azonban mivel ezt nem fejeztem ki, feszültség keletkezett bennem, mely átragadt a csoportra, és nem konstruktív irányban befolyásolta a csoportfolyamatot. Vagyis a csoport megérezte, hogy az egyik facilitátor (én) nem volt transzparens, holott éppen a hitelességen alapuló szabadságról szól ez a csoportos forma, mely – amennyiben a facilitátor is ezt a mintát adja, valóban támogatja az egyén szabaddá válását is.

Ahogy Mearns és Thorne (2011, 69. o.) írta;„a tanácsadónak az a képessége, hogy teljesen önmaga legyen, autentikusan és bátran élje az életét, döntő tényező a változás titokzatos alkímiájában, és abban a folyamatban, amelynek során a kliens fokozatosan megtanulja, hogy hogyan kapcsolódjon saját működéséhez”.Úgy is fogalmaznak, hogy a találkozásra felkínált emberségünk az, ami leginkább gyógyító. Vagyis valódi önmagunk.

Persze, ahhoz, hogy magam is jól halljam a belső értékelési központomat, ahhoz saját magamnak is átláthatónak, transzparensnek kell lennem. (Ez számomra nem is szokott gondot okozni, a fenti csoportos helyzetben az alkalmazkodás hozott be új szempontokat saját magam elnyomásának kárára, és az előzetes céljaim, illetve munkamódom feladására, de ez életre szóló tapasztalat volt.)

Ha viszont a tanácsadónál úgy általában sántít a valós tartalom, nincs transzparencia, lényeges, esetleg a klienst érintő dolgokban el vannak hallgatva dolgok, ott teljes mértékben kizárt, hogy a tanácsadó belső értékelési központja jól működjön, és valóban hiteles legyen egy tanácsadói kapcsolatban, akármennyire is személyközpontú tanácsadónak/pszichológusnak vallja magát, és meggyőződésem, hogy ilyen esetben könnyebben történnek elakadások is a folyamatban. Ezért arra biztatok mindenkit, hogy bízzunk önmagunkban, bízzunk az érzéseinkben minden kapcsolatban, a tanácsadási folyamatban is, mivel ez pont egy olyan kapcsolat, ahol ez a bizonyos értékelési központ is egyre inkább belsővé válik és egyre inkább felszabadultabbak és önmagunk lehetünk.

Felhasznált irodalom:
Thorne, M., Mearns, D. (2011). A személyközpontú pszichoterápia és tanácsadás a gyakorlatban. Oriold és Társai Kft., Budapest.

Bogdán Brigitta

Már alaposan benne vagyunk az adventi időszakban, mely – annak ellenére, hogy sokan rohanunk, kapkodunk és ajándékokat hajkurászunk annak érdekében, hogy minél szebb legyen a karácsonyunk – egyáltalán nem a kapkodásról, inkább a meditatív elmélyedésről, és önmagunk ünnepnek, újjászületésünknek való átadásáról lenne érdemes, hogy szóljon.

Míg tavasszal és nyáron a kifelé fordulásnak, extraverziónak, virágzásnak van itt az ideje, addig az ősz és a tél szimbolikájában a befelé fordulásról, intuitív önmagunkba figyelésről, önmagunkhoz kapcsolódásról szól. A tél egyben az összegzés és integrálás időszaka is: az adventi időszak lehetőséget teremt arra, hogy lelassítsunk, elcsendesedjünk és számba vegyük az elmúlt év történéseit, benne cselekedeteinket. „Advent, mint a várakozás időszaka a csend ideje kell, hogy legyen. Korábban sötétedik, hosszabbak az esték, kint hidegebb van. Maga az évszak is arra sarkall, hogy vegyük komolyan szívünk sejtéseit, figyeljünk befelé” (Grün 2000, idézi Antalfai 2016).

Az év végi összegzés összekapcsolja a fényt és az árnyékot – az év legrövidebb napja után az újjászülető fényt ünnepeljük. A téli napforduló idején – mely az északi féltekén december 21-22-ére esik - delel a legalacsonyabban a Nap, és ekkor van az év leghosszabb éjszakája is. Ezért amíg a nyári napforduló alkalmával elődeink azért gyújtottak tüzeket, hogy elűzzék a közeledő sötétséget, addig a téli napforduló alkalmával a fény diadalát, az élet megújulásába vetett hitet ünnepelték, mivel ekkortól kezdtek az éjszakák újra rövidülni, és hosszabbodni a nappalok.

A Római Birodalom fennmaradását fenyegette, hogy a birodalom területén élő népeknek erős saját tradícióik, kultuszaik voltak, a 3. században pedig különösen erősödni kezdett a Napisten és Mithrász-kultusz. A Birodalom az ekkor szintén erősödő keresztény vallásban látta meg a kohézió lehetőségét, a karácsonyt ennek hatására rendelték el. A karácsony szimbolikájában az isteni fényforrást, a sötétségen diadalmaskodó fényt Krisztus szimbolizálta, így a fény ünnepe összekapcsolódott Jézus születésének ünneplésével.

Az őszi időszakban és advent időszakában a külső fény csökken, míg a belső fény növekszik. Így az integráció jegyében a fény és a sötétség, illetve a föld és az ég kapcsolatát a legteljesebben a karácsony ünnepe jeleníti meg. A karácsony az évenként újjászülető fény ünnepe, mely a bennünk szunnyadó új lehetőségeket is megvilágítja. Leó pápa szavait idézve: „Amikor tisztelettel ünnepeljük Megváltónk megjelenését, kiderül, hogy saját kezdetünket ünnepeljük” (idézi Antalfai 2016).

Advent nagyjából egybeesik a Nyilas állatövi jegyének időszakával, mely utóbbi a november 22 és december 20 közötti időintervallumot öleli fel. Meghatározó eleme a tűz, a Nyilas a spiritualitás és a szellemiség jelképe.

A Nyilas szimbolikájában a nyíl a vágy szimbóluma, az arra vonatkozó vágyé, hogy elszakadjon a földi kötöttségektől, problémáktól és egy magasabb, tökéletesebb világ felé induljon el, amelyet az ég szimbolizál. Eredetileg a szárnyas kentaur a szellemileg magasabb szinten lévő ember jelképe volt, aki megpróbálta levetni ösztöni természetét.

Ennél az analógiánál maradva „a természet ekkor arra tanít bennünket, hogy a földi, horizontális dimenzió materiális javaitól elbúcsúzva a vertikális síkon át a szellemiek felé forduljunk (Antalfai, 2016)". Ezért a decemberrel együtt jár a szellemi-lelki újjászületés lehetősége.

A Skorpió és a Nyilas havában megjelenik a halál szimbolikája, ugyanis az újjászületéshez mindig le kell zárni, el kell engedni valamit. A természetben a növény önmagába visszahúzódó magállapota szimbolizálja ezt a halált és egyben várakozást. „A mag burka elszárad, s a földbe kerül. Később a magot táplálja. Majd - tavasszal – a mag is meghal, s ami a magban őrződik, abból az új növény fog megszületni” (Antalfai, 2016).

December elnevezése a népi hagyományban az „Álom hava”, nem véletlenül. Akár egy mag, mely magába zárja a szunnyadó energiákat és az újjászületés (növénnyé sarjadás) lehetőségét, úgy ez az időszak számunkra is az „álmodás”, álmaink, céljaink megfogalmazásának időszaka.

Az advent jövetet, érkezést jelent, Grün (2000, idézi Antalfai, 2016) szerint jó, ha ilyenkor feltesszük magunkban a kérdést: „Mi jelentené életünk beteljesedését?” Az adventi várakozás csendje lehetőséget teremt arra, hogy magunkba nézzünk, és az év lezárása mellett vágyainkat is megfogalmazzuk. Advent tehát a bennünk lévő új lehetőségekre való várakozás ideje, s egyben az előző időszaktól, előző önazonosságunktól való búcsúzás időszaka is egyben. Energiagyűjtés időszaka az újjászületéshez, megújuláshoz, az új célok kitűzésével együtt. A vágyak megfogalmazásának és a következő év tervezésének ekkor van itt az ideje!

Ezért tehát az Advent az évkör legmeghittebb, legmeditatívabb, legintimebb időszaka, melyet vétek rohangálásra fordítani és stresszelni közben, hiszen ekkor adottak a legmegfelelőbb feltételek a nyugodt elmélyedéshez, álmodozáshoz.

Kívánok mindannyiunknak lehetőleg minél inkább stresszmentes, szeretetteljes készülődést és meghitt ünnepet!

Forrás:
Antalfai, Márta. (2016). Alkotás és kibontakozás. A Katarzisz Komplex Művészetterápia elmélete és gyakorlata. Lélekben Otthon Közhasznú Alapítvány
Hamann, Brigitte (2011). A tizenkét archetípus. Az állatöv és a személyiségstruktúra. Bioenergetic, Budapest.
mult-kor hu/20121224 karacsony_az_unnep_tortenete?pIdx=1

Bogdán Brigitta

Másfél-két óra kikapcsolódás ami csak a tiéd, amikor jó esetben nem zavar meg senki és semmi, és nyugodtan elmélyedhetsz a önmagadban, mialatt egy igényes film pörög a vásznon és inspirál a kényelmes moziteremben.

Részemről felér egy meditációs élménnyel ahogy a képi, tartalmi és zenei összhatás erős érzelmeket, de véleményem szerint olykor módosult tudatállapotot is képesek előidézni. És gyakran ebben az érzelmi és tudatállapotban „találnak be” hozzánk információk, vagy szembesülünk érzéseinkkel, gondolatainkkal. A filmek ezáltal az önismeretünket is képesek fejleszteni, ahogy a jól kimunkált karakterekhez, a szereplők közötti interakciókhoz vagy a cselekményhez kapcsolódunk.

A filmkészítés maga is művészet, arról nem beszélve, hogy napjainkban ilyen módon lehet a legkönnyebben eljuttatni másokhoz a gondolatainkat. Moziélményeink formálják a világnézetünket és a tömegkultúrát is, Osborne és Van Loon (2008) szerint pedig a hollywoodi filmek ezt gyakran úgy érik el, hogy tartalmukban nyíltan rendszerellenesek, a magas kultúrával szembeni kritikák megfogalmazói.

Mit jelent a filmterápia?

A filmek társadalmi hatása nehezen képzelhető el egyénre ható, erős transzformáló hatásuk nélkül. Ezt az erős pszichológiai hatást kívánja kiaknázni a filmterápia vagy moziterápia, mely elnevezéseket először Gary Solomon, továbbá L. Berg-Cross, P. Jennings, és R. Baruch használták, amikor a filmekhez először társítottak terápiás hatást, majd Solomon népszerűsítette azokat.
A filmterápia a biblioterápia nyomán alakult ki, és tökéletesen beleillik a művészetterápia, zeneterápia és a táncterápia sorába, de az önsegítő könyvekhez is hasonlítható. Lényegében a filmek terápiás célra való felhasználásáról van szó, melyet egyéni, de család- és párterápiában is előszeretettel alkalmaznak.

A filmek erős átalakító hatása

Egy jó filmélmény képes megváltoztatni érzéseinket és gondolatainkat, továbbá arról való nézeteinket, hogy mennyire vagyunk képesek menedzselni adott életeseményinket, és így annak módját is, ahogy megküzdünk az élet nehézségeivel. A zene, párbeszédek és képi élmény együttese mély érzéseket keltenek a nézőkben, a személyes reflexiót és új nézőpontokat egyaránt megengedve. A filmek így az érzelmek széles skáláján vezetik végig a nézőt, és számos nehézséggel kapcsolatban új megoldásokra nyithatják fel a szemünket amellett, hogy szórakoztatnak is. Reményt vagy éppen szerepmodellt nyújthatnak, de átkeretezhetnek egy adott problémát is.

Wolz szerint ezért a filmekben hatalmas erő van ahhoz, hogy személyes fejlődésünket inspirálják. Ahogyan belebújunk egy karakter bőrébe, más perspektívából tudunk tekinteni a minket is érintő és foglalkoztató kérdésekre. Szerinte ahogy a filmek képesek érzésekeinket, attitűdjeinket és viselkedésünket megváltoztatni, úgy bontakozik ki a gyógyulás és átalakulás lehetősége, emellett kedvenc filmjeink növelik az önértékelést, a bátorságot és a hitelességet is.

Egy kutatás szerint a terapeuták 67%-a alkalmazza valamilyen formában a filmterápiát.

A moziterápia támogatói szerint ez a módszer azért annyira hatékony, mert az információfeldolgozásunk jóval gyorsabb, ha az információt többféleképpen, és nem csupán egy módon kell feldolgozni.

A filmterapeuta Birgit Wolz kliensei problémáitól, élethelyzetbeli elakadásaitól függően 2500 film közül választ nekik egyet.
A filmterápiát úgy lehet elképzelni, hogy a terapeuta és a kliens a film előtt megbeszélik, hogy hogyan, minek mentén érdemes nézni a filmet, és hogy a kliens hogyan ismerje fel a filmre adott reakcióit. A filmre adott reakciókat egy későbbi terápiás ülésen vitatják meg, ahol a terapeuta kérheti a klienst, hogy fedezze fel a film és a saját élete közötti kapcsolatot. Párterápia esetén a film után adott válaszokat közösen beszélik meg.

Wolz javasolja feltenni egy film után az alábbi kérdéseket:
- Mi tetszett vagy nem tetszett a filmmel kapcsolatban?
- Mely karakterek vagy események voltak különösen szimpatikusak vagy ellenszenvesek számodra?
- Voltak-e olyan karakterek a filmben, melyek viselkedése mintául szolgál számodra valamely élethelyzetben?
Érdemes leírnunk a válaszainkat.

Bruce Skalarew pszichiáter és pszichoanalitikus is gyakran használ fel filmeket a terápiában. Amikor az emberek könyveket vagy filmeket hoznak be a terápiás ülésre, attól függően, hogy mit tartanak fontosnak és emelnek ki a könyvből vagy filmből, azokat a nyilvánvaló vagy nem nyilvánvaló konfliktusokat jelenítik meg, melyekkel éppen dolgoznak. Ha a terapeuta ismeri a könyvet vagy a filmet, nyilvánvalóvá válnak bizonyos torzítások, hangsúlyok vagy olyan részek, melyek kevesebb hangsúlyt kapnak vagy kimaradnak, ezáltal a terapeuta mélyebb betekintést nyerhet a személyes kérdéseikbe és küzdelmeikbe.

A filmek biztonságos utat kínálnak gondolataink és érzelmeink megvitatására is, hiszen egy terapeuta direkt kérdései sokak számára ijesztők lehetnek, különösen azok számára, akiknek nehézségeik vannak érzéseik megosztásával. A filmek felhasználása a terápiában az érzelmekről való beszélgetésnek kevésbé túlterhelt módja lehet, mivel lehetővé válik indirekt módon, a karakterekkel kapcsolatba hozni azokat. Sokan filmek hatására szembesülhetnek bizonyos témák jelenlétével saját életükben vagy a kapcsolataikban is.

Az álomelemzéshez vagy a vezetett imagináció technikájához hasonlóan a filmek is tartalmaznak szimbólumokat, de fejlesztik az empátiát és a kommunikációs készségeket, továbbá a terápiában a klienseket éberebbé teszik saját érzéseiket és vágyaikat illetően is.
A filmterápia megnevettet vagy sírásra késztet, mely a pszichoterápia elején különösen nagy jelentőségű, mely képes megnyitni a psziché különböző szintjeit. Amennyiben a rapport (terápiás kapcsolat) kevésbé alakult ki az első órán, a filmek fejleszthetik is ezt a kapcsolatot.
(A filmterápiának olyan formája is van, mely során a páciensek filmeket készthetnek. Depresszió, skizofrénia és amnézia kezelésében is alkalmazzák ezt a módszert. De most ennek tárgyalásától tekintsünk el.)

A filmterápia alkalmazási területe

A családterápiában is jól alkalmazható a filmterápia, a családtagok könnyebben elkezdhetnek kommunikálni egymással, ha fiktív családok az övékhez hasonló problémáiról beszélhetnek. A filmek a házasságok minőségére is pozitívan hatnak, egy tanulmány szerint azok a párok, akik közösen néznek filmeket, hatékonyabban kommunikálnak, és öt héten belül pozitívabban éreztek egymással szemben, mely a válási kockázatot 50%-kal csökkentette, de párterápiában, ahol filmterápiát alkalmaztak, egyetlen film közös megnézése, és a terapeutával megvitatott 12 kérdés egy héten belül rendkívül jelentős mértékben javította a kapcsolatot.

Skalarew a filmekre nem a terápia elsődleges eszközeként tekint, de a művészetterápiához, táncterápiához és zeneterápiához hasonlóan a hagyományos terápiás formák nagyon hasznos kiegészítői lehetnek.

A moziélményekért rajongók hobbija ezáltal megérthető és támogatható, hiszen a filmőrült legtöbbször önismereti munkán vesz részt, ha épp nem elérhető, mert lekapcsolódott a külvilágról, és beült egy sötét moziterembe.

Irodalomjegyzék:
webmd com mental-health/features/movie-therapy-using-movies-for-mental-health#3
cinematherapy com
Wolz, B. (2004). Cinema Therapy Workbook: A Self-Help Guide to Using Movies for Healing and Growth.
Wolz, B. (2005). E-Motion Picture Magic: A Movie Lover's Guide to Healing and Transformation.
Osborne, R., Van Loon, B. (2008). Szociológia másképp. EDGE 2000 Kiadó, Budapest
goodtherapy org learn-about-therapy/types/movie-therapy
Berg-Cross, L., Jennings, P., & Baruch, R. (1990). Cinematherapy: Theory and application. Psychotherapy in Private Practice, 8, 135–156.
Corr, K. (2008). Movie therapy: Do you believe in the healing power of film? The Telegraph.
Fleming, M., & Bohnel, E. Use of feature film as part of psychological assessment. Professional Psychology: Research and Practice, 40, 641-647.
Hesley, J. W., & Hesley, J. G. (1998). Rent two films and let’s talk in the morning: Using popular movies in psychotherapy. New York: Wiley.
Lampropoulos, G. K., Kazantzis, N., & Deane, F. (2004). Psychologists’ use of motion pictures in clinical practice. Professional Psychology: Research and Practice, 35, 535–541.
Rapini, M.J. (2015). Can movie therapy save your marriage? Retrieved from blog.chron com loveandrelationships/2015/08/can-movie-therapy-save-your-marriage
Zur, O., & Wolz, B. (2015). Therapeutic Themes and Relevant Movies: Addendums to Movie Therapy, Reel Therapy or Cinema Therapy. Retrieved from zurinstitute com movietherapy.html

Bogdán Brigitta

A segítő szakmákban dolgozók számára alapvető fontosságú az önismereti munka. Személyközpontú szemlélettel működő pszichológusként személyközpontú egyéni terápiás folyamatban is volt részem, de az utóbbi időben személyközpontú csoportokban vettem és veszek részt rendszeresen, mely a kiégés megelőzésére is kiváló módszer.

Egy korábbi cikkben már írtam a személyközpontú (más néven rogersi vagy encounter) csoportokról, de most a személyes élményeimet szeretném megosztani. Természetesen a csoporttitkok megsértése nélkül arról szeretnék mesélni, hogy mit adnak számomra ezek a csoportok.

Legutóbb a Cross Cultural Communication Workshopon vehettem részt, mely egy egy hetes, nemzetközi rendezvény Pécsen. Carl Rogers 1984-es, illetve 1986-os Magyarországi látogatásának tiszteletére minden páratlan évben megrendezik (és már minden páros évben rendeznek egy kisebbet is -ez a CCC+). Klein Sándor – aki először meghívta Rogerst Magyarországra, és akinek azóta is a nevéhez fűződik a workshop – az egyik nyilvános nagycsoporton Rogerst idézve így fogalmazott: „A személyközpontú csoportban soha nem azt kapjuk, amit várunk tőle, de azt igen, amire szükségünk van.” Igaza volt.

A CCC-nek különösen intenzív és inspiráló légköre van a világ minden tájáról érkező, „kapcsolódni” kívánó emberek által, így igaz, a találkozó nyáron volt, így hónapokkal később is érzem azt a felszabadultságot, amit a csoport végén éreztem. Konkrét témám nekem is volt, amivel akár készen álltam volna dolgozni is, de végül nem került rá sor, mert nem vittem be a csoportba. Ez az én döntésem volt, ha másképp döntök, mást éltünk volna át közösen. Mégis maradandó nyomot hagyott ez a többiekkel való közös munka és „találkozás”.

Az egyéni és csoportos munka folyamata közben egyaránt azt tapasztalhatjuk, hogy mások megértenek és elfogadnak, és ezáltal magunk is merjük egyre inkább elfogadni önmagunkat, érezzük magunkban a bátorságot és az erőt önmagunk hiteles, valódi kifejezésére és ezzel együtt egyre inkább ráérzünk az igazán fontos igényeinkre és szükségleteinkre. Lehullanak a mások előtt viselt mindenféle maszkjaink, és meglepetésünkre azt tapasztalhatjuk, hogy így is rendben vagyunk, elfogadhatók, és bizony szerethetők vagyunk. És akkor miért is ne lehetnénk önmagunk – akár a csoporton kívül is?

A személyközpontú egyéni és csoportos terápia legfőbb jellemzője a SZABADSÁG. Vagyis a titoktartási, illetve egyéb technikai kereteken kívül nincsenek „fölösleges” kötöttségek és strukturált feladatok, a csoportokban teljes mértékben az történik, amit a résztvevők beletesznek, az, amit az „itt és most”-ban adni tudnak magukból.

Egy encunter csoportban inspiráló és intenzív élmény átélni és tapasztalni, hogy más emberek hogyan vállalják fel a konfliktust másokkal, vállalva azt is, hogy akár véleményük által mindenkivel szembekerülhetnek. Inspiráló látni, hogy ez nem érdekli őket. A valós tapasztalat persze az ezekben a csoportokban, hogy olyan nincs, hogy akár csak egy-két ember ne értene egyet egy normától eltérő véleményünkkel. Valaki mindig tud hozzánk kapcsolódni. Legalábbis általában. És ezt a felismerést is felszabadító megtapasztalni. Ám ha a csoport által megerősödünk, akkor igazából valóban nem számít, ha senki sem ért egyet velünk. Mert jogában áll mindenkinek úgy érezni és gondolkodni, ahogy ő akar és tetszik neki. És éppen ez a lényeg.

Mindig megindító, amennyi szeretettel, empátiával és bátorítással tudnak a csoporttagok egymás felé fordulni, melyből rengeteg erőt meríthetünk – ez általában minden csoportfolyamat során tapasztalható. És ahogy a különböző vélemények bejönnek a csoportba a saját általunk behozott problémánkat illetően, annál inkább tisztul gondolatilag és érzelmi szinten is az, ami bennünk van. A velünk szemben történő konfrontációból pedig különösen sokat vihetünk el, mely biztonságos körülmények között, hiteles alapokon történik.