Blog

A segítő hitelességéről

2018. augusztus 7. 7:00

A személyközpontú szemlélet alapja a Rogersi hármas, melyet minden segítő szakember álmából felkeltve is felsorol. Ezek a kliens felé történő empátia, a kliens feltétel nélküli elfogadása és a segítő hitelessége. Ez a hármas olyan alappillér, mely Rogers után minden pszichoterápiás irányzat alapja is lett egyben, ezek nélkül nem beszélhetünk valódi segítő folyamatról.

A személyközpontú szemlélet abban különbözik a többi irányzattól, hogy itt általában nem használunk egyéb módszereket, hanem épp a szemlélet tisztasága, így maga a tanácsadó és kliens közötti kapcsolat gyógyító, vagy éppen felszabadító erejű.

A hitelesség alapfeltétele, hogy a segítő általában rendben legyen önmagával, enélkül igencsak nehéz lenne egy folyamatot hitelesen kísérnie. Ugyanis egy segítő önmagát kínálja fel a találkozásra, melyen keresztül a kliens nem csupán hozzá, de önmagához is kapcsolódhat.

Emellett Rogers (1973, idézi Mearns és Thorne 2011, 125. o.) úgy gondolta, hogy„a kapcsolatbana terapeuta valódisága a legfontosabb tényező. Amikor a terapeuta természetes és spontán, akkor látszik a legeredményesebbnek. (…) Az a hatékony terapeuta, aki képes az adott pillanatban nyíltan, a lehető legmélyebb szinten önmaga lenni. Talán semmi másnak nincs jelentősége.

Természetes, hogy a személyközpontú kapcsolatban teljesen egyenrangú, partneri viszony áll fenn a segítő és a kliens között, más módon nem tudna kibontakozni, és élőként működni ez a kapcsolat. (Így amelyik segítőnek igénye van arra, hogy a kliens problémájának szakértőjeként jelenjék meg egy segítő kapcsolatban, az nem ezt a módszert fogja választani, legalábbis nem lesz túl eredményes benne.) Itt nincsenek titkok, sunyulások. Nincs titok a folyamattal kapcsolatban sem, az az elejétől a végéig nyílt, és nincs olyan, amit egy segítő jobban tudna a kliensnél – amit tud, az az, hogy olyan klímát bocsát a kliens rendelkezésére, melyben a fejlődési folyamat végbe tud menni.

A személyközpontú szemléleten alapuló kapcsolat egy élő, lüktető kapcsolat, egy valódi találkozás, egy valódi találkozás pedig teljesen természetes módon a hitelességen alapul.

A hitelesség azért is kulcsfontosságú, mert ahogy szó volt róla, a személyközpontú szemlélet esetében a kliens-tanácsadó egyenrangúsága alapkövetelmény, és ahogy Mearns és Thorne (2011, 129. o.) fogalmaz: „míg a titokzatosság a hatalom látszatát kelti, addig az átláthatóság eltünteti azt.”

Másrészt a terápiának vagy tanácsadásnak az is a célja, hogy a tanácsadó hitelességéhez is kapcsolódva a kliens is minél inkább autentikusabbá, hitelesebbé válhasson, megtalálja a saját hangját, tisztába kerüljön saját érzelmeivel, és ezáltal a külvilágban is jobban tudja képviselni azokat.

Tapasztalatom szerint azonban egy rogersi módszerrel dolgozó tanácsadó hitelessége több szinten is értelmezhető.
Nem csupán abban áll a hitelesség, hogy nem mondok mást, mint amit érzek a klienssel kapcsolatban, hanem – ugyan asszertíven, de - ki is mondom, hogy mit érzek. Ennek hiányában ugyanis olyan feszültség keletkezik bennem, melyet nem bírna el egy őszinte kapcsolat.

Vagyis azt tapasztalom, hogy a lényegretörő őszinteség ki tudja egyenesíteni a dolgokat, és így lehet igazán haladni a vargabetűk helyett. A tanácsadó feladata pedig többek között éppen az, hogy olyan támogató, empatikus környezetet teremtsem, ahol egy visszajelzés a kliens számára könnyebben integrálható mint a külvilágban - sőt, a külvilágban gyakran nem is történnek meg ezek a visszajelzések, melyek a tanácsadás során - éppen ezért is - egyébként szinte kivétel nélkül, mindig előrelendítik a folyamatot.

A hiteles jelenlét érdekében munkám során figyelem, hogy mi történik bennem az „itt és most”-ban, ott és akkor, amikor velem szemben ül a másik fél. Ha esetleg feszültség keletkezik bennem, mert nem érzem jól magam tanácsadóként az adott helyzetben, akkor annak mindig van valamilyen oka, általában „hamisság”, megfelelni akarás, nem kiegyenlített viszonyrendszer, és még ezer oka lehet, de a belső értékelési központunk mindig érzi, ha nem kerek valami egy kapcsolatban, az érzéseimnek pedig hangot is szoktam adni.

Ezzel kapcsolatban egy nagyon erős tapasztalatom ahhoz kötődik, amikor először facilitáltam folyamatban személyközpontú (encounter) csoportot. A csoportvezető társam egy nagyon tapasztalt kolléga volt, és a csoportalkalmak során több dolgot másképp érzékeltem mint ő, viszont első csoportvezetésem okán nem szerettem volna új irányt behozni a folyamatba – vagyis nem hallgattam a belső értékelési központomra, nem voltam hiteles. Az csak egy dolog, hogy valóban volt létjogosultsága a látásmódomnak, azonban mivel ezt nem fejeztem ki, feszültség keletkezett bennem, mely átragadt a csoportra, és megakasztotta a csoportfolyamatot. Vagyis a csoport megérezte, hogy az egyik facilitátor (én) nem volt transzparens, holott éppen a hitelességen alapuló szabadságról szól ez a csoportos forma, mely – amennyiben a facilitátor is ezt a mintát adja, valóban támogatja az egyén szabaddá válását is.

Ahogy Mearns és Thorne (2011, 69. o.) írta;„a tanácsadónak az a képessége, hogy teljesen önmaga legyen, autentikusan és bátran élje az életét, döntő tényező a változás titokzatos alkímiájában, és abban a folyamatban, amelynek során a kliens fokozatosan megtanulja, hogy hogyan kapcsolódjon saját működéséhez”.Úgy is fogalmaznak, hogy a találkozásra felkínált emberségünk az, ami leginkább gyógyító. Vagyis valódi önmagunk.

Persze, ahhoz, hogy magam is jól halljam a belső értékelési központomat, ahhoz saját magamnak is átláthatónak, transzparensnek kell lennem. (Ez számomra nem is szokott gondot okozni, a fenti csoportos helyzetben az alkalmazkodás hozott be új szempontokat saját magam elnyomásának kárára, és az előzetes céljaim, illetve munkamódom feladására, de ez életre szóló tapasztalat volt.)

Ha viszont a tanácsadónál úgy általában sántít a valós tartalom, nincs transzparencia, lényeges, esetleg a klienst érintő dolgokban el vannak hallgatva dolgok, ott teljes mértékben kizárt, hogy a tanácsadó belső értékelési központja jól működjön, és valóban hiteles legyen egy tanácsadói kapcsolatban, akármennyire is személyközpontú tanácsadónak/pszichológusnak vallja magát, és meggyőződésem, hogy ilyen esetben könnyebben történnek elakadások is a folyamatban. Ezért arra biztatok mindenkit, hogy bízzunk önmagunkban, bízzunk az érzéseinkben minden kapcsolatban, a tanácsadási folyamatban is, mivel ez pont egy olyan kapcsolat, ahol ez a bizonyos értékelési központ is egyre inkább belsővé válik és egyre inkább felszabadultabbak és önmagunk lehetünk.

Felhasznált irodalom:
Thorne, M., Mearns, D. (2011). A személyközpontú pszichoterápia és tanácsadás a gyakorlatban. Oriold és Társai Kft., Budapest.

Bogdán Brigitta

Szólj hozzá Facebookon!

Adventi készülődés – az adventi időszak és a karácsony lelki vonatkozásairól

2017. december 14. 0:00

Már alaposan benne vagyunk az adventi időszakban, mely – annak ellenére, hogy sokan rohanunk, kapkodunk és ajándékokat hajkurászunk annak érdekében, hogy minél szebb legyen a karácsonyunk – egyáltalán nem a kapkodásról, inkább a meditatív elmélyedésről, és önmagunk ünnepnek, újjászületésünknek való átadásáról lenne érdemes, hogy szóljon.

Míg tavasszal és nyáron a kifelé fordulásnak, extraverziónak, virágzásnak van itt az ideje, addig az ősz és a tél szimbolikájában a befelé fordulásról, intuitív önmagunkba figyelésről, önmagunkhoz kapcsolódásról szól. A tél egyben az összegzés és integrálás időszaka is: az adventi időszak lehetőséget teremt arra, hogy lelassítsunk, elcsendesedjünk és számba vegyük az elmúlt év történéseit, benne cselekedeteinket. „Advent, mint a várakozás időszaka a csend ideje kell, hogy legyen. Korábban sötétedik, hosszabbak az esték, kint hidegebb van. Maga az évszak is arra sarkall, hogy vegyük komolyan szívünk sejtéseit, figyeljünk befelé” (Grün 2000, idézi Antalfai 2016).

Az év végi összegzés összekapcsolja a fényt és az árnyékot – az év legrövidebb napja után az újjászülető fényt ünnepeljük. A téli napforduló idején – mely az északi féltekén december 21-22-ére esik - delel a legalacsonyabban a Nap, és ekkor van az év leghosszabb éjszakája is. Ezért amíg a nyári napforduló alkalmával elődeink azért gyújtottak tüzeket, hogy elűzzék a közeledő sötétséget, addig a téli napforduló alkalmával a fény diadalát, az élet megújulásába vetett hitet ünnepelték, mivel ekkortól kezdtek az éjszakák újra rövidülni, és hosszabbodni a nappalok.

A Római Birodalom fennmaradását fenyegette, hogy a birodalom területén élő népeknek erős saját tradícióik, kultuszaik voltak, a 3. században pedig különösen erősödni kezdett a Napisten és Mithrász-kultusz. A Birodalom az ekkor szintén erősödő keresztény vallásban látta meg a kohézió lehetőségét, a karácsonyt ennek hatására rendelték el. A karácsony szimbolikájában az isteni fényforrást, a sötétségen diadalmaskodó fényt Krisztus szimbolizálta, így a fény ünnepe összekapcsolódott Jézus születésének ünneplésével.

Az őszi időszakban és advent időszakában a külső fény csökken, míg a belső fény növekszik. Így az integráció jegyében a fény és a sötétség, illetve a föld és az ég kapcsolatát a legteljesebben a karácsony ünnepe jeleníti meg. A karácsony az évenként újjászülető fény ünnepe, mely a bennünk szunnyadó új lehetőségeket is megvilágítja. Leó pápa szavait idézve: „Amikor tisztelettel ünnepeljük Megváltónk megjelenését, kiderül, hogy saját kezdetünket ünnepeljük” (idézi Antalfai 2016).

Advent nagyjából egybeesik a Nyilas állatövi jegyének időszakával, mely utóbbi a november 22 és december 20 közötti időintervallumot öleli fel. Meghatározó eleme a tűz, a Nyilas a spiritualitás és a szellemiség jelképe.

A Nyilas szimbolikájában a nyíl a vágy szimbóluma, az arra vonatkozó vágyé, hogy elszakadjon a földi kötöttségektől, problémáktól és egy magasabb, tökéletesebb világ felé induljon el, amelyet az ég szimbolizál. Eredetileg a szárnyas kentaur a szellemileg magasabb szinten lévő ember jelképe volt, aki megpróbálta levetni ösztöni természetét.

Ennél az analógiánál maradva „a természet ekkor arra tanít bennünket, hogy a földi, horizontális dimenzió materiális javaitól elbúcsúzva a vertikális síkon át a szellemiek felé forduljunk (Antalfai, 2016)". Ezért a decemberrel együtt jár a szellemi-lelki újjászületés lehetősége.

A Skorpió és a Nyilas havában megjelenik a halál szimbolikája, ugyanis az újjászületéshez mindig le kell zárni, el kell engedni valamit. A természetben a növény önmagába visszahúzódó magállapota szimbolizálja ezt a halált és egyben várakozást. „A mag burka elszárad, s a földbe kerül. Később a magot táplálja. Majd - tavasszal – a mag is meghal, s ami a magban őrződik, abból az új növény fog megszületni” (Antalfai, 2016).

December elnevezése a népi hagyományban az „Álom hava”, nem véletlenül. Akár egy mag, mely magába zárja a szunnyadó energiákat és az újjászületés (növénnyé sarjadás) lehetőségét, úgy ez az időszak számunkra is az „álmodás”, álmaink, céljaink megfogalmazásának időszaka.

Az advent jövetet, érkezést jelent, Grün (2000, idézi Antalfai, 2016) szerint jó, ha ilyenkor feltesszük magunkban a kérdést: „Mi jelentené életünk beteljesedését?” Az adventi várakozás csendje lehetőséget teremt arra, hogy magunkba nézzünk, és az év lezárása mellett vágyainkat is megfogalmazzuk. Advent tehát a bennünk lévő új lehetőségekre való várakozás ideje, s egyben az előző időszaktól, előző önazonosságunktól való búcsúzás időszaka is egyben. Energiagyűjtés időszaka az újjászületéshez, megújuláshoz, az új célok kitűzésével együtt. A vágyak megfogalmazásának és a következő év tervezésének ekkor van itt az ideje!

Ezért tehát az Advent az évkör legmeghittebb, legmeditatívabb, legintimebb időszaka, melyet vétek rohangálásra fordítani és stresszelni közben, hiszen ekkor adottak a legmegfelelőbb feltételek a nyugodt elmélyedéshez, álmodozáshoz.

Kívánok mindannyiunknak lehetőleg minél inkább stresszmentes, szeretetteljes készülődést és meghitt ünnepet!

Forrás:
Antalfai, Márta. (2016). Alkotás és kibontakozás. A Katarzisz Komplex Művészetterápia elmélete és gyakorlata. Lélekben Otthon Közhasznú Alapítvány
Hamann, Brigitte (2011). A tizenkét archetípus. Az állatöv és a személyiségstruktúra. Bioenergetic, Budapest.
mult-kor hu/20121224 karacsony_az_unnep_tortenete?pIdx=1

Bogdán Brigitta

Szólj hozzá Facebookon!

Filmterápia, mint az önismereti munka eszköze

2017. november 4. 0:00

Másfél-két óra kikapcsolódás ami csak a tiéd, amikor jó esetben nem zavar meg senki és semmi, és nyugodtan elmélyedhetsz a önmagadban, mialatt egy igényes film pörög a vásznon és inspirál a kényelmes moziteremben.

Részemről felér egy meditációs élménnyel ahogy a képi, tartalmi és zenei összhatás erős érzelmeket, de véleményem szerint olykor módosult tudatállapotot is képesek előidézni. És gyakran ebben az érzelmi és tudatállapotban „találnak be” hozzánk információk, vagy szembesülünk érzéseinkkel, gondolatainkkal. A filmek ezáltal az önismeretünket is képesek fejleszteni, ahogy a jól kimunkált karakterekhez, a szereplők közötti interakciókhoz vagy a cselekményhez kapcsolódunk.

A filmkészítés maga is művészet, arról nem beszélve, hogy napjainkban ilyen módon lehet a legkönnyebben eljuttatni másokhoz a gondolatainkat. Moziélményeink formálják a világnézetünket és a tömegkultúrát is, Osborne és Van Loon (2008) szerint pedig a hollywoodi filmek ezt gyakran úgy érik el, hogy tartalmukban nyíltan rendszerellenesek, a magas kultúrával szembeni kritikák megfogalmazói.

Mit jelent a filmterápia?

A filmek társadalmi hatása nehezen képzelhető el egyénre ható, erős transzformáló hatásuk nélkül. Ezt az erős pszichológiai hatást kívánja kiaknázni a filmterápia vagy moziterápia, mely elnevezéseket először Gary Solomon, továbbá L. Berg-Cross, P. Jennings, és R. Baruch használták, amikor a filmekhez először társítottak terápiás hatást, majd Solomon népszerűsítette azokat.
A filmterápia a biblioterápia nyomán alakult ki, és tökéletesen beleillik a művészetterápia, zeneterápia és a táncterápia sorába, de az önsegítő könyvekhez is hasonlítható. Lényegében a filmek terápiás célra való felhasználásáról van szó, melyet egyéni, de család- és párterápiában is előszeretettel alkalmaznak.

A filmek erős átalakító hatása

Egy jó filmélmény képes megváltoztatni érzéseinket és gondolatainkat, továbbá arról való nézeteinket, hogy mennyire vagyunk képesek menedzselni adott életeseményinket, és így annak módját is, ahogy megküzdünk az élet nehézségeivel. A zene, párbeszédek és képi élmény együttese mély érzéseket keltenek a nézőkben, a személyes reflexiót és új nézőpontokat egyaránt megengedve. A filmek így az érzelmek széles skáláján vezetik végig a nézőt, és számos nehézséggel kapcsolatban új megoldásokra nyithatják fel a szemünket amellett, hogy szórakoztatnak is. Reményt vagy éppen szerepmodellt nyújthatnak, de átkeretezhetnek egy adott problémát is.

Wolz szerint ezért a filmekben hatalmas erő van ahhoz, hogy személyes fejlődésünket inspirálják. Ahogyan belebújunk egy karakter bőrébe, más perspektívából tudunk tekinteni a minket is érintő és foglalkoztató kérdésekre. Szerinte ahogy a filmek képesek érzésekeinket, attitűdjeinket és viselkedésünket megváltoztatni, úgy bontakozik ki a gyógyulás és átalakulás lehetősége, emellett kedvenc filmjeink növelik az önértékelést, a bátorságot és a hitelességet is.

Egy kutatás szerint a terapeuták 67%-a alkalmazza valamilyen formában a filmterápiát.

A moziterápia támogatói szerint ez a módszer azért annyira hatékony, mert az információfeldolgozásunk jóval gyorsabb, ha az információt többféleképpen, és nem csupán egy módon kell feldolgozni.

A filmterapeuta Birgit Wolz kliensei problémáitól, élethelyzetbeli elakadásaitól függően 2500 film közül választ nekik egyet.
A filmterápiát úgy lehet elképzelni, hogy a terapeuta és a kliens a film előtt megbeszélik, hogy hogyan, minek mentén érdemes nézni a filmet, és hogy a kliens hogyan ismerje fel a filmre adott reakcióit. A filmre adott reakciókat egy későbbi terápiás ülésen vitatják meg, ahol a terapeuta kérheti a klienst, hogy fedezze fel a film és a saját élete közötti kapcsolatot. Párterápia esetén a film után adott válaszokat közösen beszélik meg.

Wolz javasolja feltenni egy film után az alábbi kérdéseket:
- Mi tetszett vagy nem tetszett a filmmel kapcsolatban?
- Mely karakterek vagy események voltak különösen szimpatikusak vagy ellenszenvesek számodra?
- Voltak-e olyan karakterek a filmben, melyek viselkedése mintául szolgál számodra valamely élethelyzetben?
Érdemes leírnunk a válaszainkat.

Bruce Skalarew pszichiáter és pszichoanalitikus is gyakran használ fel filmeket a terápiában. Amikor az emberek könyveket vagy filmeket hoznak be a terápiás ülésre, attól függően, hogy mit tartanak fontosnak és emelnek ki a könyvből vagy filmből, azokat a nyilvánvaló vagy nem nyilvánvaló konfliktusokat jelenítik meg, melyekkel éppen dolgoznak. Ha a terapeuta ismeri a könyvet vagy a filmet, nyilvánvalóvá válnak bizonyos torzítások, hangsúlyok vagy olyan részek, melyek kevesebb hangsúlyt kapnak vagy kimaradnak, ezáltal a terapeuta mélyebb betekintést nyerhet a személyes kérdéseikbe és küzdelmeikbe.

A filmek biztonságos utat kínálnak gondolataink és érzelmeink megvitatására is, hiszen egy terapeuta direkt kérdései sokak számára ijesztők lehetnek, különösen azok számára, akiknek nehézségeik vannak érzéseik megosztásával. A filmek felhasználása a terápiában az érzelmekről való beszélgetésnek kevésbé túlterhelt módja lehet, mivel lehetővé válik indirekt módon, a karakterekkel kapcsolatba hozni azokat. Sokan filmek hatására szembesülhetnek bizonyos témák jelenlétével saját életükben vagy a kapcsolataikban is.

Az álomelemzéshez vagy a vezetett imagináció technikájához hasonlóan a filmek is tartalmaznak szimbólumokat, de fejlesztik az empátiát és a kommunikációs készségeket, továbbá a terápiában a klienseket éberebbé teszik saját érzéseiket és vágyaikat illetően is.
A filmterápia megnevettet vagy sírásra késztet, mely a pszichoterápia elején különösen nagy jelentőségű, mely képes megnyitni a psziché különböző szintjeit. Amennyiben a rapport (terápiás kapcsolat) kevésbé alakult ki az első órán, a filmek fejleszthetik is ezt a kapcsolatot.
(A filmterápiának olyan formája is van, mely során a páciensek filmeket készthetnek. Depresszió, skizofrénia és amnézia kezelésében is alkalmazzák ezt a módszert. De most ennek tárgyalásától tekintsünk el.)

A filmterápia alkalmazási területe

A családterápiában is jól alkalmazható a filmterápia, a családtagok könnyebben elkezdhetnek kommunikálni egymással, ha fiktív családok az övékhez hasonló problémáiról beszélhetnek. A filmek a házasságok minőségére is pozitívan hatnak, egy tanulmány szerint azok a párok, akik közösen néznek filmeket, hatékonyabban kommunikálnak, és öt héten belül pozitívabban éreztek egymással szemben, mely a válási kockázatot 50%-kal csökkentette, de párterápiában, ahol filmterápiát alkalmaztak, egyetlen film közös megnézése, és a terapeutával megvitatott 12 kérdés egy héten belül rendkívül jelentős mértékben javította a kapcsolatot.

Skalarew a filmekre nem a terápia elsődleges eszközeként tekint, de a művészetterápiához, táncterápiához és zeneterápiához hasonlóan a hagyományos terápiás formák nagyon hasznos kiegészítői lehetnek.

A moziélményekért rajongók hobbija ezáltal megérthető és támogatható, hiszen a filmőrült legtöbbször önismereti munkán vesz részt, ha épp nem elérhető, mert lekapcsolódott a külvilágról, és beült egy sötét moziterembe.

Irodalomjegyzék:
webmd com mental-health/features/movie-therapy-using-movies-for-mental-health#3
cinematherapy com
Wolz, B. (2004). Cinema Therapy Workbook: A Self-Help Guide to Using Movies for Healing and Growth.
Wolz, B. (2005). E-Motion Picture Magic: A Movie Lover's Guide to Healing and Transformation.
Osborne, R., Van Loon, B. (2008). Szociológia másképp. EDGE 2000 Kiadó, Budapest
goodtherapy org learn-about-therapy/types/movie-therapy
Berg-Cross, L., Jennings, P., & Baruch, R. (1990). Cinematherapy: Theory and application. Psychotherapy in Private Practice, 8, 135–156.
Corr, K. (2008). Movie therapy: Do you believe in the healing power of film? The Telegraph.
Fleming, M., & Bohnel, E. Use of feature film as part of psychological assessment. Professional Psychology: Research and Practice, 40, 641-647.
Hesley, J. W., & Hesley, J. G. (1998). Rent two films and let’s talk in the morning: Using popular movies in psychotherapy. New York: Wiley.
Lampropoulos, G. K., Kazantzis, N., & Deane, F. (2004). Psychologists’ use of motion pictures in clinical practice. Professional Psychology: Research and Practice, 35, 535–541.
Rapini, M.J. (2015). Can movie therapy save your marriage? Retrieved from blog.chron com loveandrelationships/2015/08/can-movie-therapy-save-your-marriage
Zur, O., & Wolz, B. (2015). Therapeutic Themes and Relevant Movies: Addendums to Movie Therapy, Reel Therapy or Cinema Therapy. Retrieved from zurinstitute com movietherapy.html

Bogdán Brigitta

Szólj hozzá Facebookon!

Személyes élmények egy személyközpontú csoportban

2017. október 30. 0:00

A segítő szakmákban dolgozók számára alapvető fontosságú az önismereti munka. Személyközpontú szemlélettel működő pszichológusként személyközpontú egyéni terápiás folyamatban is volt részem, de az utóbbi időben személyközpontú csoportokban vettem és veszek részt rendszeresen, mely a kiégés megelőzésére is kiváló módszer.

Egy korábbi cikkben már írtam a személyközpontú (más néven rogersi vagy encounter) csoportokról, de most a személyes élményeimet szeretném megosztani. Természetesen a csoporttitkok megsértése nélkül arról szeretnék mesélni, hogy mit adnak számomra ezek a csoportok.

Legutóbb a Cross Cultural Communication Workshopon vehettem részt, mely egy egy hetes, nemzetközi rendezvény Pécsen. Carl Rogers 1984-es, illetve 1986-os Magyarországi látogatásának tiszteletére minden páratlan évben megrendezik (és már minden páros évben rendeznek egy kisebbet is -ez a CCC+). Klein Sándor – aki először meghívta Rogerst Magyarországra, és akinek azóta is a nevéhez fűződik a workshop – az egyik nyilvános nagycsoporton Rogerst idézve így fogalmazott: „A személyközpontú csoportban soha nem azt kapjuk, amit várunk tőle, de azt igen, amire szükségünk van.” Igaza volt.

A CCC-nek különösen intenzív és inspiráló légköre van a világ minden tájáról érkező, „kapcsolódni” kívánó emberek által, így igaz, a találkozó nyáron volt, így hónapokkal később is érzem azt a felszabadultságot, amit a csoport végén éreztem. Konkrét témám nekem is volt, amivel akár készen álltam volna dolgozni is, de végül nem került rá sor, mert nem vittem be a csoportba. Ez az én döntésem volt, ha másképp döntök, mást éltünk volna át közösen. Mégis maradandó nyomot hagyott ez a többiekkel való közös munka és „találkozás”.

Az egyéni és csoportos munka folyamata közben egyaránt azt tapasztalhatjuk, hogy mások megértenek és elfogadnak, és ezáltal magunk is merjük egyre inkább elfogadni önmagunkat, érezzük magunkban a bátorságot és az erőt önmagunk hiteles, valódi kifejezésére és ezzel együtt egyre inkább ráérzünk az igazán fontos igényeinkre és szükségleteinkre. Lehullanak a mások előtt viselt mindenféle maszkjaink, és meglepetésünkre azt tapasztalhatjuk, hogy így is rendben vagyunk, elfogadhatók, és bizony szerethetők vagyunk. És akkor miért is ne lehetnénk önmagunk – akár a csoporton kívül is?

A személyközpontú egyéni és csoportos terápia legfőbb jellemzője a SZABADSÁG. Vagyis a titoktartási, illetve egyéb technikai kereteken kívül nincsenek „fölösleges” kötöttségek és strukturált feladatok, a csoportokban teljes mértékben az történik, amit a résztvevők beletesznek, az, amit az „itt és most”-ban adni tudnak magukból.

Egy encunter csoportban inspiráló és intenzív élmény átélni és tapasztalni, hogy más emberek hogyan vállalják fel a konfliktust másokkal, vállalva azt is, hogy akár véleményük által mindenkivel szembekerülhetnek. Inspiráló látni, hogy ez nem érdekli őket. A valós tapasztalat persze az ezekben a csoportokban, hogy olyan nincs, hogy akár csak egy-két ember ne értene egyet egy normától eltérő véleményünkkel. Valaki mindig tud hozzánk kapcsolódni. Legalábbis általában. És ezt a felismerést is felszabadító megtapasztalni. Ám ha a csoport által megerősödünk, akkor igazából valóban nem számít, ha senki sem ért egyet velünk. Mert jogában áll mindenkinek úgy érezni és gondolkodni, ahogy ő akar és tetszik neki. És éppen ez a lényeg.

Mindig megindító, amennyi szeretettel, empátiával és bátorítással tudnak a csoporttagok egymás felé fordulni, melyből rengeteg erőt meríthetünk – ez általában minden csoportfolyamat során tapasztalható. És ahogy a különböző vélemények bejönnek a csoportba a saját általunk behozott problémánkat illetően, annál inkább tisztul gondolatilag és érzelmi szinten is az, ami bennünk van. A velünk szemben történő konfrontációból pedig különösen sokat vihetünk el, mely biztonságos körülmények között, hiteles alapokon történik.

Valahogy van egy olyan elvont elképzelésem, hogy az a lélekben szabad ember, aki egy személyközpontú csoportfolyamatban részt vesz, a saját lelki békéje megtalálásának célja mellett valahogy világjobbító tervekkel is érkezik – de ha nem is volt ilyen célja, mindenképpen életre szóló, világjobbító energiákat visz el. Ugyanis pl. egy CCC-n résztvevők olyan atmoszférát tudnak magunk körül teremteni, melyről csakis az volt a benyomásom, hogy igen, hazaértem – ebben a háborítatlan békében önmagamhoz is jobban lehetőségem van kapcsolódni, és igen, ilyen világban szeretnék élni.

A legcsodálatosabb, hogy a varázs egy csoport után sem múlik el, mások szeretetteljes támogatása, vagy éppen a minták, melyeket kaptam, azóta is velem vannak, és a viselkedésemet tudattalan módon is befolyásolják – jóval szabadabb vagyok, és méginkább önmagam lettem ezek által a csoportok által. Ugyanis önmagunk kiteljesedése egy folyamat, melynek soha nincs vége (legalábbis a megvilágosodásig semmiképpen sem), így mindig van hová közelebb kerülni önmagunkhoz – igazi érzéseinkhez, vágyinkhoz. Ebben pedig mások őszinte jelenléte segít minket – úgy, ahogy József Attila is írta:

„Hiába fürösztöd önmagadban,
Csak másban moshatod meg arcodat.
Légy egy fűszálon a pici él
S nagyobb leszel a világ tengelyénél.”

Aki érdeklődik a személyközpontú csoportok iránt, több nyitott vagy zárt csoportot is talál (ezek keresésére javaslom a Rogers Központ nevű Facebook oldalak tanulmányozását), de ha nem elégszik meg ennyivel, a CCC-ről garantáltan felejthetetlen élményekkel és bővülő önismerettel térhet haza.

Bogdán Brigitta

Szólj hozzá Facebookon!

Gyógyító állattársaink

2017. szeptember 24. 6:00

Házi kedvenceink sokszor családtagjaink is egyben. Kedvesek, mindannyian külön egyéniségek, és jó esetben kölcsönös a tiszteletet ember és állat között. Ám egyre inkább tudjuk, hogy állati barátaink nem csupán társaink, de társaságukban valóban jobban érezzük magunkat, megnyugatnak, oldják a stresszt, kevésbé szorongunk, sőt, fizikailag is egészségesebbek vagyunk – és ezalatt nem csupán a kutyasétáltatás jótékony fizikai hatásait érthetjük.

Sheldrake 2013-ban itthon is megjelent nagysikerű művében megemlít néhány kutatást, melyekben az állatoknak, mint az ember társainak, lelki és fizikai jóllétünkre gyakorolt hatásait vizsgálták. Igaz, csak társállatokkal végzett kutatások történtek, mivel haszonállatként tartott állatokat csak kevesen tartanak társállatként, de a haszonállatként tartott állatokkal is képesek vagyunk szeretetteljes kapcsolatot kialakítani, ha társállatként tartjuk őket. Erre sok példa akad, de biztos sokan hallottak arról az esetről, amikor valaki beszerzett maga mellé társnak egy törpemalacot, melyről kiderült, hogy nem is törpemalac, és a két mázsásra nőtt disznóval ugyanolyan szeretetteljes kapcsolat alakult ki, akárcsak pl. egy kutyával. Szóval ajánlom ezt a cikket ebből a szélesebb perspektívából olvasni, hiszen nem csupán a kutya és a macska önálló egyéniség, aki képes szeretetet adni és kapni, hanem egy kecske vagy egy szarvasmarha is, amennyiben nem eszközként, hanem érző élőlényként, társállatként tekintünk rájuk, és lelki szemeinkkel meglátjuk – valóban meglátjuk - őket is.

A teljesség igénye nélkül hoztam néhány példát a társállatokkal (elsősorban kutya és macska) végzett kutatásokból:

Egy Philadelphia környékén végzett kutatásban (Karsh-Turner 1997) idős, macskákat befogadó embereket hasonlítottak össze olyan idős emberekkel, akik nem fogadtak be macskákat. Egyetlen év leforgása alatt óriási lett a különbség a vizsgált csoport és a kontrollcsoport között. Önbevallásos pszichológiai kérdőívek és interjúk alapján a macskatulajdonosok kevésbé érezték magányosnak és depressziósnak magukat, kevésbé szorongtak, a macskák csökkentették a magas vérnyomásukat és a gyógyszereik adagját. A kutatások szerint minél szorosabb volt a kötődés, annál nagyobbnak bizonyultak a jótékony hatások (Karsh-Turner 1997).
Kutyákkal végzett kutatások ugyanúgy kimutatták a gazdák vérnyomásának csökkenését és egyéb pozitív élettani hatásokat (Hart 1995, Dossey 1997).

Egy infarktuson átesett betegeket vizsgáló kutatás (Friedmann 1995) kimutatta, hogy a kisállattal rendelkezők nagyobb arányban voltak életben egy évvel később is, mint az állattal nem rendelkező kontrollcsoport. Ha volt otthon egy állat, az még a házastársi és családi támogatás megléténél is biztosabban jelezte előre a túlélést.

Az állatok törődésükkel, figyelmükkel támaszt nyújtanak a gyászoló embereknek is. Több vizsgálatot (pl. Hart 1995, Rennie 1997) is végeztek olyan emberekkel, akik nem régen veszítették el a házastársukat, melyek azt mutatták, hogy akinek volt háziállata, az kevésbé számolt be depresszióról, kétségbeesésről, és kevésbé hajlott az elszigetelődésre mint a kontrollcsoport, de általános egészségi állapotuk is jobb volt, és kevesebb gyógyszerre volt szükség ezeknek az embereknek. Az állatok egyébként is megérzik, amikor embertársuk lelki támogatásra szorul, és többen tapasztalhatják, hogy macskájuk vagy kutyájuk nem mozdul mellőlük amikor nincs jól, majd ha meggyógyul / kilábal az adott helyzetből, az állat visszatér a megszokott viselkedéséhez. Több kutyatulajdonos arról is be szokott számolni, hogy kutyájuk azt is képes észlelni, hogy hol vannak fizikai fájdalmaik, és arra próbálnak reagálni, odabújással, nyalogatással gyógyítják az adott testrészt.

A háziállatok képesek társaságot és biztonságot nyújtani a gyerekeknek is, reagálnak szükségleteikre és feltétel nélküli együttérzést nyújtanak – a zavart gyerekek kimondottan sokat meríthetnek az állatok támogató jelenlétéből (Serpell 1991), de a családi dinamikát is javítják, a családok tagjai közelebb kerültek egymáshoz, több időt töltöttek játékkal és kevesebbet veszekedtek, miután befogadták háziállatukat (Dossey 1997).

Kórházakban, hospice-otthonokban és idősek otthonában is nagyon népszerűek a terápiás állatok, akik mind a betegekre, mind pedig az ápoló személyzetre nyugtató hatást gyakorolnak, javítják a hangulatukat, szeretetet és fizikai kapcsolatot nyújtanak, és gördülékenyebbé teszik a társas kapcsolatokat (pl. Phear 1997). - Az utóbbi években már Magyarországon is elterjedőben van az állatasszisztált terápia.

Sok esetben ezek az állatok képesek olyan kapcsolatot nyújtani, melyet mástól (pl. egyembertől) a gondozott akár nem képes vagy nem akar elfogadni. Az emberek – a többi főemlőshöz hasonlóan – megnyugtatónak találják a testi kapcsolatot – a kutyák szívverése is lelassul, amikor simogatják őket (Lynch-McCarthy 1969). A feltétlen szeretetet könnyebben tudjuk kimutatni a kutyák és macskák, mint az emberek többége felé. Azokban a börtönökben, ahol megengedik a fogvatartottaknak, hogy állatokat fogadjanak látogatóként vagy állatokat tartsanak, csökkent az erőszak, az öngyilkosság, az alkohol és a kábítószerhasználat mértéke, továbbá javult a kapcsolat a rabok és az őrök között (Ormerod 1996).

Az állatok képesek empátiát, elfogadást, társaságot és érzelmi biztonságot nyújtani, továbbá szeretetet adni. Nem túl meglepő, hogy éppen ezek a tényezők jelzik előre egy ember-ember közötti terápiás kapcsolat sikerességét is, hiszen ezek a készségek a legszükségesebbek egy jól működő terápiás folyamathoz.

Egy ember-állat interakciókat vizsgáló kutatásban - ahol a kutatás vezetője, Mary Stewart (1995) maga is tapasztalt terapeuta - háziállatokat (különösen kutyákat) hasonlítottak össze tanácsadókkal. Általános az egyetértés abban, hogy a jó tanácsadó valódi, őszinte, empatikus, nem ítélkező, képes meghallgatni, nem beszél túl sokat és bizalmas légkört tud teremteni. A kutatás is rámutatott, hogy ezek éppen azok a tulajdonságok, melyeket a társállatok gazdái nagy becsben tartanak. Olyan ez, mintha állati társaink a háttérben tanácsadói munkát végeznének, melyről senki sem tud. Stewart (1995) szerint az egyes kutyák és más állatok azzal növelik a gazdák önbecsülését és jóllétérzését, hogy hitelességet, empátiát, feltétlen pozitív hozzáállást nyújtanak, mely minden tanácsadó számára elengedhetetlen, aki a növekedéshez vezető légkört kíván biztosítani annak érdekében, hogy kliensei kapcsolatba kerülhessenek a fejlődéshez szükséges saját erőforrásaikkal.

Az állatok azáltal is segítenek a pillanatot megélni, hogy az „itt és most”- ban élnek, és erre ösztönzik társukat is. A legnagyobb ajándék, melyet egy állat nyújtani tud, az a szeretetre való képesség.

A cikk itt ezzel akár véget is érhetne, hiszen tudományos bizonyítékok alapján megtárgyaltuk a hatást, melyet kedvenceink fizikai, mentális és érzelmi jóllétünkre gyakorolnak. Azonban ha szélesebb perspektívából vizsgáljuk a tényeket, van itt még valami: Az, hogy a társállat és a haszonállat között húzott vonal meglehetősen szubjektív. Egyszerű példa, melyért nem kell messzire menni, mert mindenki által ismert: Kína egyes tartományaiban (pl. Yulin) tradicionális étel a kutyahús, ahol a kutyákat válogatott kínzásoknak vetik alá annak érdekében, hogy a felszabaduló hormonok hatására finomabb legyen a húsuk - ezt olvasva bizonyára sokaknak határozott a véleménye, ezért erre válaszul szolidan csak Paul McCartneytól idéznék: "Ha a vágóhidaknak üvegfalai lennének, mindenki vegetáriánus lenne."
Indiában szentként tisztelik a tehenet, az arabok pedig disznóhúst nem fogyasztanak, de számos egyéb példa is akad a kulturális különbségekre. Ezzel csupán arra szeretnék utalni, hogy az állatokhoz fűződő viszonyunk mennyire ambivalens, és hogy a társállat és a haszonállat között húzott vonal egy önkényesen meghúzott vonal, mely kultúránként változó.

Mindenesetre állati barátaink olyan lények, akik feltétlen szeretetük és elfogadásuk által nekünk, embereknek sem csupán gyógyítói és segítői, hanem tanítómesterei is.

Felhasznált irodalom:
Sheldrake, R. (2013). Honnan tudják a kutyák, mikor jön haza a gazdi? Ursus Libris
A cikk pontos hivatkozásai a fenti műben találhatók.

Bogdán Brigitta

Szólj hozzá Facebookon!