Blog

Filmterápia, mint az önismereti munka eszköze

2017. november 4. 0:00

Másfél-két óra kikapcsolódás ami csak a tiéd, amikor jó esetben nem zavar meg senki és semmi, és nyugodtan elmélyedhetsz a önmagadban, mialatt egy igényes film pörög a vásznon és inspirál a kényelmes moziteremben.

Részemről felér egy meditációs élménnyel ahogy a képi, tartalmi és zenei összhatás erős érzelmeket, de véleményem szerint olykor módosult tudatállapotot is képesek előidézni. És gyakran ebben az érzelmi és tudatállapotban „találnak be” hozzánk információk, vagy szembesülünk érzéseinkkel, gondolatainkkal. A filmek ezáltal az önismeretünket is képesek fejleszteni, ahogy a jól kimunkált karakterekhez, a szereplők közötti interakciókhoz vagy a cselekményhez kapcsolódunk.

A filmkészítés maga is művészet, arról nem beszélve, hogy napjainkban ilyen módon lehet a legkönnyebben eljuttatni másokhoz a gondolatainkat. Moziélményeink formálják a világnézetünket és a tömegkultúrát is, Osborne és Van Loon (2008) szerint pedig a hollywoodi filmek ezt gyakran úgy érik el, hogy tartalmukban nyíltan rendszerellenesek, a magas kultúrával szembeni kritikák megfogalmazói.

Mit jelent a filmterápia?

A filmek társadalmi hatása nehezen képzelhető el egyénre ható, erős transzformáló hatásuk nélkül. Ezt az erős pszichológiai hatást kívánja kiaknázni a filmterápia vagy moziterápia, mely elnevezéseket először Gary Solomon, továbbá L. Berg-Cross, P. Jennings, és R. Baruch használták, amikor a filmekhez először társítottak terápiás hatást, majd Solomon népszerűsítette azokat.
A filmterápia a biblioterápia nyomán alakult ki, és tökéletesen beleillik a művészetterápia, zeneterápia és a táncterápia sorába, de az önsegítő könyvekhez is hasonlítható. Lényegében a filmek terápiás célra való felhasználásáról van szó, melyet egyéni, de család- és párterápiában is előszeretettel alkalmaznak.

A filmek erős átalakító hatása

Egy jó filmélmény képes megváltoztatni érzéseinket és gondolatainkat, továbbá arról való nézeteinket, hogy mennyire vagyunk képesek menedzselni adott életeseményinket, és így annak módját is, ahogy megküzdünk az élet nehézségeivel. A zene, párbeszédek és képi élmény együttese mély érzéseket keltenek a nézőkben, a személyes reflexiót és új nézőpontokat egyaránt megengedve. A filmek így az érzelmek széles skáláján vezetik végig a nézőt, és számos nehézséggel kapcsolatban új megoldásokra nyithatják fel a szemünket amellett, hogy szórakoztatnak is. Reményt vagy éppen szerepmodellt nyújthatnak, de átkeretezhetnek egy adott problémát is.

Wolz szerint ezért a filmekben hatalmas erő van ahhoz, hogy személyes fejlődésünket inspirálják. Ahogyan belebújunk egy karakter bőrébe, más perspektívából tudunk tekinteni a minket is érintő és foglalkoztató kérdésekre. Szerinte ahogy a filmek képesek érzésekeinket, attitűdjeinket és viselkedésünket megváltoztatni, úgy bontakozik ki a gyógyulás és átalakulás lehetősége, emellett kedvenc filmjeink növelik az önértékelést, a bátorságot és a hitelességet is.

Egy kutatás szerint a terapeuták 67%-a alkalmazza valamilyen formában a filmterápiát.

A moziterápia támogatói szerint ez a módszer azért annyira hatékony, mert az információfeldolgozásunk jóval gyorsabb, ha az információt többféleképpen, és nem csupán egy módon kell feldolgozni.

A filmterapeuta Birgit Wolz kliensei problémáitól, élethelyzetbeli elakadásaitól függően 2500 film közül választ nekik egyet.
A filmterápiát úgy lehet elképzelni, hogy a terapeuta és a kliens a film előtt megbeszélik, hogy hogyan, minek mentén érdemes nézni a filmet, és hogy a kliens hogyan ismerje fel a filmre adott reakcióit. A filmre adott reakciókat egy későbbi terápiás ülésen vitatják meg, ahol a terapeuta kérheti a klienst, hogy fedezze fel a film és a saját élete közötti kapcsolatot. Párterápia esetén a film után adott válaszokat közösen beszélik meg.

Wolz javasolja feltenni egy film után az alábbi kérdéseket:
- Mi tetszett vagy nem tetszett a filmmel kapcsolatban?
- Mely karakterek vagy események voltak különösen szimpatikusak vagy ellenszenvesek számodra?
- Voltak-e olyan karakterek a filmben, melyek viselkedése mintául szolgál számodra valamely élethelyzetben?
Érdemes leírnunk a válaszainkat.

Bruce Skalarew pszichiáter és pszichoanalitikus is gyakran használ fel filmeket a terápiában. Amikor az emberek könyveket vagy filmeket hoznak be a terápiás ülésre, attól függően, hogy mit tartanak fontosnak és emelnek ki a könyvből vagy filmből, azokat a nyilvánvaló vagy nem nyilvánvaló konfliktusokat jelenítik meg, melyekkel éppen dolgoznak. Ha a terapeuta ismeri a könyvet vagy a filmet, nyilvánvalóvá válnak bizonyos torzítások, hangsúlyok vagy olyan részek, melyek kevesebb hangsúlyt kapnak vagy kimaradnak, ezáltal a terapeuta mélyebb betekintést nyerhet a személyes kérdéseikbe és küzdelmeikbe.

A filmek biztonságos utat kínálnak gondolataink és érzelmeink megvitatására is, hiszen egy terapeuta direkt kérdései sokak számára ijesztők lehetnek, különösen azok számára, akiknek nehézségeik vannak érzéseik megosztásával. A filmek felhasználása a terápiában az érzelmekről való beszélgetésnek kevésbé túlterhelt módja lehet, mivel lehetővé válik indirekt módon, a karakterekkel kapcsolatba hozni azokat. Sokan filmek hatására szembesülhetnek bizonyos témák jelenlétével saját életükben vagy a kapcsolataikban is.

Az álomelemzéshez vagy a vezetett imagináció technikájához hasonlóan a filmek is tartalmaznak szimbólumokat, de fejlesztik az empátiát és a kommunikációs készségeket, továbbá a terápiában a klienseket éberebbé teszik saját érzéseiket és vágyaikat illetően is.
A filmterápia megnevettet vagy sírásra késztet, mely a pszichoterápia elején különösen nagy jelentőségű, mely képes megnyitni a psziché különböző szintjeit. Amennyiben a rapport (terápiás kapcsolat) kevésbé alakult ki az első órán, a filmek fejleszthetik is ezt a kapcsolatot.
(A filmterápiának olyan formája is van, mely során a páciensek filmeket készthetnek. Depresszió, skizofrénia és amnézia kezelésében is alkalmazzák ezt a módszert. De most ennek tárgyalásától tekintsünk el.)

A filmterápia alkalmazási területe

A családterápiában is jól alkalmazható a filmterápia, a családtagok könnyebben elkezdhetnek kommunikálni egymással, ha fiktív családok az övékhez hasonló problémáiról beszélhetnek. A filmek a házasságok minőségére is pozitívan hatnak, egy tanulmány szerint azok a párok, akik közösen néznek filmeket, hatékonyabban kommunikálnak, és öt héten belül pozitívabban éreztek egymással szemben, mely a válási kockázatot 50%-kal csökkentette, de párterápiában, ahol filmterápiát alkalmaztak, egyetlen film közös megnézése, és a terapeutával megvitatott 12 kérdés egy héten belül rendkívül jelentős mértékben javította a kapcsolatot.

Skalarew a filmekre nem a terápia elsődleges eszközeként tekint, de a művészetterápiához, táncterápiához és zeneterápiához hasonlóan a hagyományos terápiás formák nagyon hasznos kiegészítői lehetnek.

A moziélményekért rajongók hobbija ezáltal megérthető és támogatható, hiszen a filmőrült legtöbbször önismereti munkán vesz részt, ha épp nem elérhető, mert lekapcsolódott a külvilágról, és beült egy sötét moziterembe.

Irodalomjegyzék:
webmd com mental-health/features/movie-therapy-using-movies-for-mental-health#3
cinematherapy com
Wolz, B. (2004). Cinema Therapy Workbook: A Self-Help Guide to Using Movies for Healing and Growth.
Wolz, B. (2005). E-Motion Picture Magic: A Movie Lover's Guide to Healing and Transformation.
Osborne, R., Van Loon, B. (2008). Szociológia másképp. EDGE 2000 Kiadó, Budapest
goodtherapy org learn-about-therapy/types/movie-therapy
Berg-Cross, L., Jennings, P., & Baruch, R. (1990). Cinematherapy: Theory and application. Psychotherapy in Private Practice, 8, 135–156.
Corr, K. (2008). Movie therapy: Do you believe in the healing power of film? The Telegraph.
Fleming, M., & Bohnel, E. Use of feature film as part of psychological assessment. Professional Psychology: Research and Practice, 40, 641-647.
Hesley, J. W., & Hesley, J. G. (1998). Rent two films and let’s talk in the morning: Using popular movies in psychotherapy. New York: Wiley.
Lampropoulos, G. K., Kazantzis, N., & Deane, F. (2004). Psychologists’ use of motion pictures in clinical practice. Professional Psychology: Research and Practice, 35, 535–541.
Rapini, M.J. (2015). Can movie therapy save your marriage? Retrieved from blog.chron com loveandrelationships/2015/08/can-movie-therapy-save-your-marriage
Zur, O., & Wolz, B. (2015). Therapeutic Themes and Relevant Movies: Addendums to Movie Therapy, Reel Therapy or Cinema Therapy. Retrieved from zurinstitute com movietherapy.html

Bogdán Brigitta

Szólj hozzá Facebookon!

Személyes élmények egy személyközpontú csoportban

2017. október 30. 0:00

A segítő szakmákban dolgozók számára alapvető fontosságú az önismereti munka. Személyközpontú szemlélettel működő pszichológusként személyközpontú egyéni terápiás folyamatban is volt részem, de az utóbbi időben személyközpontú csoportokban vettem és veszek részt rendszeresen, mely a kiégés megelőzésére is kiváló módszer.

Egy korábbi cikkben már írtam a személyközpontú (más néven rogersi vagy encounter) csoportokról, de most a személyes élményeimet szeretném megosztani. Természetesen a csoporttitkok megsértése nélkül arról szeretnék mesélni, hogy mit adnak számomra ezek a csoportok.

Legutóbb a Cross Cultural Communication Workshopon vehettem részt, mely egy egy hetes, nemzetközi rendezvény Pécsen. Carl Rogers 1984-es, illetve 1986-os Magyarországi látogatásának tiszteletére minden páratlan évben megrendezik (és már minden páros évben rendeznek egy kisebbet is -ez a CCC+). Klein Sándor – aki először meghívta Rogerst Magyarországra, és akinek azóta is a nevéhez fűződik a workshop – az egyik nyilvános nagycsoporton Rogerst idézve így fogalmazott: „A személyközpontú csoportban soha nem azt kapjuk, amit várunk tőle, de azt igen, amire szükségünk van.” Igaza volt.

A CCC-nek különösen intenzív és inspiráló légköre van a világ minden tájáról érkező, „kapcsolódni” kívánó emberek által, így igaz, a találkozó nyáron volt, így hónapokkal később is érzem azt a felszabadultságot, amit a csoport végén éreztem. Konkrét témám nekem is volt, amivel akár készen álltam volna dolgozni is, de végül nem került rá sor, mert nem vittem be a csoportba. Ez az én döntésem volt, ha másképp döntök, mást éltünk volna át közösen. Mégis maradandó nyomot hagyott ez a többiekkel való közös munka és „találkozás”.

Az egyéni és csoportos munka folyamata közben egyaránt azt tapasztalhatjuk, hogy mások megértenek és elfogadnak, és ezáltal magunk is merjük egyre inkább elfogadni önmagunkat, érezzük magunkban a bátorságot és az erőt önmagunk hiteles, valódi kifejezésére és ezzel együtt egyre inkább ráérzünk az igazán fontos igényeinkre és szükségleteinkre. Lehullanak a mások előtt viselt mindenféle maszkjaink, és meglepetésünkre azt tapasztalhatjuk, hogy így is rendben vagyunk, elfogadhatók, és bizony szerethetők vagyunk. És akkor miért is ne lehetnénk önmagunk – akár a csoporton kívül is?

A személyközpontú egyéni és csoportos terápia legfőbb jellemzője a SZABADSÁG. Vagyis a titoktartási, illetve egyéb technikai kereteken kívül nincsenek „fölösleges” kötöttségek és strukturált feladatok, a csoportokban teljes mértékben az történik, amit a résztvevők beletesznek, az, amit az „itt és most”-ban adni tudnak magukból.

Egy encunter csoportban inspiráló és intenzív élmény átélni és tapasztalni, hogy más emberek hogyan vállalják fel a konfliktust másokkal, vállalva azt is, hogy akár véleményük által mindenkivel szembekerülhetnek. Inspiráló látni, hogy ez nem érdekli őket. A valós tapasztalat persze az ezekben a csoportokban, hogy olyan nincs, hogy akár csak egy-két ember ne értene egyet egy normától eltérő véleményünkkel. Valaki mindig tud hozzánk kapcsolódni. Legalábbis általában. És ezt a felismerést is felszabadító megtapasztalni. Ám ha a csoport által megerősödünk, akkor igazából valóban nem számít, ha senki sem ért egyet velünk. Mert jogában áll mindenkinek úgy érezni és gondolkodni, ahogy ő akar és tetszik neki. És éppen ez a lényeg.

Mindig megindító, amennyi szeretettel, empátiával és bátorítással tudnak a csoporttagok egymás felé fordulni, melyből rengeteg erőt meríthetünk – ez általában minden csoportfolyamat során tapasztalható. És ahogy a különböző vélemények bejönnek a csoportba a saját általunk behozott problémánkat illetően, annál inkább tisztul gondolatilag és érzelmi szinten is az, ami bennünk van. A velünk szemben történő konfrontációból pedig különösen sokat vihetünk el, mely biztonságos körülmények között, hiteles alapokon történik.

Valahogy van egy olyan elvont elképzelésem, hogy az a lélekben szabad ember, aki egy személyközpontú csoportfolyamatban részt vesz, a saját lelki békéje megtalálásának célja mellett valahogy világjobbító tervekkel is érkezik – de ha nem is volt ilyen célja, mindenképpen életre szóló, világjobbító energiákat visz el. Ugyanis pl. egy CCC-n résztvevők olyan atmoszférát tudnak magunk körül teremteni, melyről csakis az volt a benyomásom, hogy igen, hazaértem – ebben a háborítatlan békében önmagamhoz is jobban lehetőségem van kapcsolódni, és igen, ilyen világban szeretnék élni.

A legcsodálatosabb, hogy a varázs egy csoport után sem múlik el, mások szeretetteljes támogatása, vagy éppen a minták, melyeket kaptam, azóta is velem vannak, és a viselkedésemet tudattalan módon is befolyásolják – jóval szabadabb vagyok, és méginkább önmagam lettem ezek által a csoportok által. Ugyanis önmagunk kiteljesedése egy folyamat, melynek soha nincs vége (legalábbis a megvilágosodásig semmiképpen sem), így mindig van hová közelebb kerülni önmagunkhoz – igazi érzéseinkhez, vágyinkhoz. Ebben pedig mások őszinte jelenléte segít minket – úgy, ahogy József Attila is írta:

„Hiába fürösztöd önmagadban,
Csak másban moshatod meg arcodat.
Légy egy fűszálon a pici él
S nagyobb leszel a világ tengelyénél.”

Aki érdeklődik a személyközpontú csoportok iránt, több nyitott vagy zárt csoportot is talál (ezek keresésére javaslom a Rogers Központ nevű Facebook oldalak tanulmányozását), de ha nem elégszik meg ennyivel, a CCC-ről garantáltan felejthetetlen élményekkel és bővülő önismerettel térhet haza.

Bogdán Brigitta

Szólj hozzá Facebookon!

Gyógyító állattársaink

2017. szeptember 24. 6:00

Házi kedvenceink sokszor családtagjaink is egyben. Kedvesek, mindannyian külön egyéniségek, és jó esetben kölcsönös a tiszteletet ember és állat között. Ám egyre inkább tudjuk, hogy állati barátaink nem csupán társaink, de társaságukban valóban jobban érezzük magunkat, megnyugatnak, oldják a stresszt, kevésbé szorongunk, sőt, fizikailag is egészségesebbek vagyunk – és ezalatt nem csupán a kutyasétáltatás jótékony fizikai hatásait érthetjük.

Sheldrake 2013-ban itthon is megjelent nagysikerű művében megemlít néhány kutatást, melyekben az állatoknak, mint az ember társainak, lelki és fizikai jóllétünkre gyakorolt hatásait vizsgálták. Igaz, csak társállatokkal végzett kutatások történtek, mivel haszonállatként tartott állatokat csak kevesen tartanak társállatként, de a haszonállatként tartott állatokkal is képesek vagyunk szeretetteljes kapcsolatot kialakítani, ha társállatként tartjuk őket. Erre sok példa akad, de biztos sokan hallottak arról az esetről, amikor valaki beszerzett maga mellé társnak egy törpemalacot, melyről kiderült, hogy nem is törpemalac, és a két mázsásra nőtt disznóval ugyanolyan szeretetteljes kapcsolat alakult ki, akárcsak pl. egy kutyával. Szóval ajánlom ezt a cikket ebből a szélesebb perspektívából olvasni, hiszen nem csupán a kutya és a macska önálló egyéniség, aki képes szeretetet adni és kapni, hanem egy kecske vagy egy szarvasmarha is, amennyiben nem eszközként, hanem érző élőlényként, társállatként tekintünk rájuk, és lelki szemeinkkel meglátjuk – valóban meglátjuk - őket is.

A teljesség igénye nélkül hoztam néhány példát a társállatokkal (elsősorban kutya és macska) végzett kutatásokból:

Egy Philadelphia környékén végzett kutatásban (Karsh-Turner 1997) idős, macskákat befogadó embereket hasonlítottak össze olyan idős emberekkel, akik nem fogadtak be macskákat. Egyetlen év leforgása alatt óriási lett a különbség a vizsgált csoport és a kontrollcsoport között. Önbevallásos pszichológiai kérdőívek és interjúk alapján a macskatulajdonosok kevésbé érezték magányosnak és depressziósnak magukat, kevésbé szorongtak, a macskák csökkentették a magas vérnyomásukat és a gyógyszereik adagját. A kutatások szerint minél szorosabb volt a kötődés, annál nagyobbnak bizonyultak a jótékony hatások (Karsh-Turner 1997).
Kutyákkal végzett kutatások ugyanúgy kimutatták a gazdák vérnyomásának csökkenését és egyéb pozitív élettani hatásokat (Hart 1995, Dossey 1997).

Egy infarktuson átesett betegeket vizsgáló kutatás (Friedmann 1995) kimutatta, hogy a kisállattal rendelkezők nagyobb arányban voltak életben egy évvel később is, mint az állattal nem rendelkező kontrollcsoport. Ha volt otthon egy állat, az még a házastársi és családi támogatás megléténél is biztosabban jelezte előre a túlélést.

Az állatok törődésükkel, figyelmükkel támaszt nyújtanak a gyászoló embereknek is. Több vizsgálatot (pl. Hart 1995, Rennie 1997) is végeztek olyan emberekkel, akik nem régen veszítették el a házastársukat, melyek azt mutatták, hogy akinek volt háziállata, az kevésbé számolt be depresszióról, kétségbeesésről, és kevésbé hajlott az elszigetelődésre mint a kontrollcsoport, de általános egészségi állapotuk is jobb volt, és kevesebb gyógyszerre volt szükség ezeknek az embereknek. Az állatok egyébként is megérzik, amikor embertársuk lelki támogatásra szorul, és többen tapasztalhatják, hogy macskájuk vagy kutyájuk nem mozdul mellőlük amikor nincs jól, majd ha meggyógyul / kilábal az adott helyzetből, az állat visszatér a megszokott viselkedéséhez. Több kutyatulajdonos arról is be szokott számolni, hogy kutyájuk azt is képes észlelni, hogy hol vannak fizikai fájdalmaik, és arra próbálnak reagálni, odabújással, nyalogatással gyógyítják az adott testrészt.

A háziállatok képesek társaságot és biztonságot nyújtani a gyerekeknek is, reagálnak szükségleteikre és feltétel nélküli együttérzést nyújtanak – a zavart gyerekek kimondottan sokat meríthetnek az állatok támogató jelenlétéből (Serpell 1991), de a családi dinamikát is javítják, a családok tagjai közelebb kerültek egymáshoz, több időt töltöttek játékkal és kevesebbet veszekedtek, miután befogadták háziállatukat (Dossey 1997).

Kórházakban, hospice-otthonokban és idősek otthonában is nagyon népszerűek a terápiás állatok, akik mind a betegekre, mind pedig az ápoló személyzetre nyugtató hatást gyakorolnak, javítják a hangulatukat, szeretetet és fizikai kapcsolatot nyújtanak, és gördülékenyebbé teszik a társas kapcsolatokat (pl. Phear 1997). - Az utóbbi években már Magyarországon is elterjedőben van az állatasszisztált terápia.

Sok esetben ezek az állatok képesek olyan kapcsolatot nyújtani, melyet mástól (pl. egyembertől) a gondozott akár nem képes vagy nem akar elfogadni. Az emberek – a többi főemlőshöz hasonlóan – megnyugtatónak találják a testi kapcsolatot – a kutyák szívverése is lelassul, amikor simogatják őket (Lynch-McCarthy 1969). A feltétlen szeretetet könnyebben tudjuk kimutatni a kutyák és macskák, mint az emberek többége felé. Azokban a börtönökben, ahol megengedik a fogvatartottaknak, hogy állatokat fogadjanak látogatóként vagy állatokat tartsanak, csökkent az erőszak, az öngyilkosság, az alkohol és a kábítószerhasználat mértéke, továbbá javult a kapcsolat a rabok és az őrök között (Ormerod 1996).

Az állatok képesek empátiát, elfogadást, társaságot és érzelmi biztonságot nyújtani, továbbá szeretetet adni. Nem túl meglepő, hogy éppen ezek a tényezők jelzik előre egy ember-ember közötti terápiás kapcsolat sikerességét is, hiszen ezek a készségek a legszükségesebbek egy jól működő terápiás folyamathoz.

Egy ember-állat interakciókat vizsgáló kutatásban - ahol a kutatás vezetője, Mary Stewart (1995) maga is tapasztalt terapeuta - háziállatokat (különösen kutyákat) hasonlítottak össze tanácsadókkal. Általános az egyetértés abban, hogy a jó tanácsadó valódi, őszinte, empatikus, nem ítélkező, képes meghallgatni, nem beszél túl sokat és bizalmas légkört tud teremteni. A kutatás is rámutatott, hogy ezek éppen azok a tulajdonságok, melyeket a társállatok gazdái nagy becsben tartanak. Olyan ez, mintha állati társaink a háttérben tanácsadói munkát végeznének, melyről senki sem tud. Stewart (1995) szerint az egyes kutyák és más állatok azzal növelik a gazdák önbecsülését és jóllétérzését, hogy hitelességet, empátiát, feltétlen pozitív hozzáállást nyújtanak, mely minden tanácsadó számára elengedhetetlen, aki a növekedéshez vezető légkört kíván biztosítani annak érdekében, hogy kliensei kapcsolatba kerülhessenek a fejlődéshez szükséges saját erőforrásaikkal.

Az állatok azáltal is segítenek a pillanatot megélni, hogy az „itt és most”- ban élnek, és erre ösztönzik társukat is. A legnagyobb ajándék, melyet egy állat nyújtani tud, az a szeretetre való képesség.

A cikk itt ezzel akár véget is érhetne, hiszen tudományos bizonyítékok alapján megtárgyaltuk a hatást, melyet kedvenceink fizikai, mentális és érzelmi jóllétünkre gyakorolnak. Azonban ha szélesebb perspektívából vizsgáljuk a tényeket, van itt még valami: Az, hogy a társállat és a haszonállat között húzott vonal meglehetősen szubjektív. Egyszerű példa, melyért nem kell messzire menni, mert mindenki által ismert: Kína egyes tartományaiban (pl. Yulin) tradicionális étel a kutyahús, ahol a kutyákat válogatott kínzásoknak vetik alá annak érdekében, hogy a felszabaduló hormonok hatására finomabb legyen a húsuk - ezt olvasva bizonyára sokaknak határozott a véleménye, ezért erre válaszul szolidan csak Paul McCartneytól idéznék: "Ha a vágóhidaknak üvegfalai lennének, mindenki vegetáriánus lenne."
Indiában szentként tisztelik a tehenet, az arabok pedig disznóhúst nem fogyasztanak, de számos egyéb példa is akad a kulturális különbségekre. Ezzel csupán arra szeretnék utalni, hogy az állatokhoz fűződő viszonyunk mennyire ambivalens, és hogy a társállat és a haszonállat között húzott vonal egy önkényesen meghúzott vonal, mely kultúránként változó.

Mindenesetre állati barátaink olyan lények, akik feltétlen szeretetük és elfogadásuk által nekünk, embereknek sem csupán gyógyítói és segítői, hanem tanítómesterei is.

Felhasznált irodalom:
Sheldrake, R. (2013). Honnan tudják a kutyák, mikor jön haza a gazdi? Ursus Libris
A cikk pontos hivatkozásai a fenti műben találhatók.

Bogdán Brigitta

Szólj hozzá Facebookon!

„Nincs kanál” - Találkozások a személyközpontú tanácsadásban és terápiában

2017. március 1. 0:00

„- Ne próbáld elhajlítani, mert az lehetetlen. Helyette inkább próbáld felismerni az igazságot!
- Miféle igazságot?
- Hogy nincs kanál.
- Nincs kanál?
- Akkor majd látni fogod, hogy nem a kanál hajlik, hanem te magad.”
(Részlet a „Mátrix” című filmből.)

A Mátrix című klasszikusból idéztem, melyről a terápiás kapcsolat jutott eszembe. A „terápiás kapcsolat” maga tudományos kutatások szerint minden terápiás módszerben a leghatékonyabb tényező, mely a rogersi (személyközpontú) terápiában van a legtisztábban jelen.

A rogersi tanácsadás/terápia titka nem az értelmezés vagy a gondolati átkeretezés, hanem két lélek egyszeri, megismételhetetlen találkozása az „itt és most”-ban. Ennek előfeltétele a terapeuta/tanácsadó hitelessége, mély empátiája és feltétel nélküli elfogadása a kliens felé. Vagyis a rogersi terápiában részt vevő két személy teljesen egyenrangú, és azáltal, hogy a tanácsadó megteremti a személyiség kiteljesedéséhez szükséges feltételeket, megszülethet a gyógyító pillanat.

„Nincs kanál” – mondja a tanítvány Neo-nak a Mátrix című filmben. Mi magunk vagyunk a kanál. Terapeutaként nem feltétlenül szükséges fejben erőlködnünk ahhoz, hogy jöjjenek a kívánt eredmények, inkább érdemesebb nyitottnak lenni és hagyni az intuíciónk és empátiánk által rajtunk átfolyó hiteles érzések megjelenését, hogy ezáltal kapcsolódjunk saját mély énünkhöz, és így megszülethessen a sikeres kapcsolódás a klienshez is, megszülethessen a „pillanat”… Maga Rogers is gyakran követte intuícióját, belső megérzését, amikor nem az intellektusára hagyatkozott, hanem azt tette, ami „jónak és igaznak tűnt” számára, sőt, élete vége felé adott előadásaiban már ezt a jelenséget tartotta a gyógyítás fő faktorának:

“Terapeutaként azt találtam, hogy amikor legközelebb vagyok belső, intuitív énemhez, amikor valahogyan a bennem lévő ismeretlennel érintkezem, amikor a kapcsolatban talán kissé megváltozott tudatállapotban vagyok, akkor bármit is csinálok, az mindenképpen gyógyít. Ilyenkor pusztán a jelenlétem felszabadító erő és segítő. Semmiképpen nem tudom ezt az élményt erőszakkal létrehozni, de amikor képes vagyok ellazulni és transzcendentális központomhoz közel tudok kerülni, akkor furcsa és impulzív módokon viselkedhetem a kapcsolatban, olyan módokon, amelyeket nem tudok racionálisan megindokolni és amiknek semmi közük gondolkodási folyamataimhoz. De ezek a furcsa viselkedések valami különös módon helyesnek bizonyulnak. Ezekben a pillanatokban úgy tűnik, hogy az én belső szellemem kinyúl és megérinti a másikét. Kapcsolatunk meghaladja önmagát és valami nagyobbnak a részévé válik. Alapvető növekedés, gyógyulás és fejlődés van jelen.” (Carl Rogers)

Véleményem szerint ez az affektív (érzelmi alapú) rogersi, személyközpontú tanácsadás és terápia igazi lényege. Ott vagyok a klienssel, átérzem, amit érez, érzem a saját élményeimet is, miközben önmagam legmélyéhez is kapcsolódom. Kapcsolódom a másikhoz, és kapcsolódom önmagamhoz, oda-vissza töltöm ezt az érzést. Rá figyelek, és flow-élmény tölt el, kitágul az idő, beszippant a jelen, megjelenik a „lényeg”, megtörténik a találkozás, a kliensben pedig megmozdul valami, megszületik valami új. Ebben az egyszerűségben rejlik a legnagyobb varázslat.


Bogdán Brigitta

Akkor most léteznek-e véletlenek? A szinkronicitásról a terápiás kapcsolat tükrében - IV. rész

2016. november 21. 0:00

A cikk első, második és harmadik részében boncolgattuk, hogy a pszichológia és a kvantumfizika eddigi eredményei alapján feltételezhető, hogy létezik egy láthatatlan rendező elv, mely rendszerbe helyezi a körülöttünk történő eseményeket. A cikk negyedik részében a szinkronicitás megjelenését támogató körülményekről lesz szó.

Combs és Holland (1997) megfogalmazása szerint a szinkronisztikus esetek fontos vonása, hogy látszólag összefüggéstelen történések kapcsolódnak egymáshoz, melyek akár a fizikai valóságban, írott szövegben, akár gondolatban jelennek meg, mégis mindig van valamilyen közös vonás, amely összekapcsolja a két vagy több eseményt. Ezek az egybeesések valamilyen üzenetet hordoznak és miután megleltük az összekötő elemet, a jelentés magától adódik a józan ész számára.

Miért segíthet az ima és a meditáció a szinkronicitás előidézésében?

A kutatások és a tapasztalatok szerint nyilvánvaló kapcsolat áll fenn a szinkronicitás és a meditáció között: minél mélyebb meditációs állapotba jut valaki, annál több szinkronisztikus egybeesés történik vele (Russell, 1983, idézi Combs és Holland, 1997). Hasonló hatása van az imának is. Temple (in Russell, 1983, idézi Combs és Holland, 1997) brit püspök megfogalmazásában: „Míg imádkozom, egyre-másra egybeesések történnek. Ha befejezem az imát, megszűnnek".
A szinkronicitásnak tehát leginkább az a lecsendesült tudatállapot kedvez, mely mély meditáció és ima során is kialakul. Ezt az állapotot az agy koherens EEG-hullámai kísérik, a meditáció alatt az egész agy kiegyensúlyozott állapotba jut (Johnson, 1977, idézi Combs és Holland, 1997). Így meditációval vagy imával is ösztönözhetjük a szinkronisztikus egybeesések megjelenését, mely lehetőséget ad a Jung által leírt archetípusok megjelenésének is. Tart (2010) szerint a koncentráció hiánya is elősegíti a pszi-jelenségek megjelenését.

Mi értelme van a szinkronicitásnak?

Jung (1973, idézi Combs és Holland, 1997) szerint az egybeesések egy alapvetőbb, holisztikus valóságra utaló jelek. Jung hitt abban, hogy a szinkronicitás kaput nyit egy olyan valóságra, amely egyesíti a tudati és az agyagi világot. Úgy vélte, hogy a kínai tao fogalma pontosan ezt fejezi ki: valamilyen meghatározatlan egységet, amely a létező dolgok alapjául szolgál, formát ad nekik és elrendezi őket. Jung erősen érdeklődött a keleti kultúra iránt, és a Ji Csinget az egyik legrégibb ismert módszernek tartotta, mellyel „egy élethelyzetet a maga teljességében ragadhatunk meg, és a részleteket a világegyetemmel való összefüggésében szemlélhetjük." Jung szerint a külső és a belső valóság összhangja ad értelmet az ember életének!

Jung (1973, idézi Combs és Holland, 1997) úgy gondolta, hogy az egybeesések tudattalan lelki folyamatokra utalnak, Schopenhauer és Leibniz tanítása nyomán a psziché belső világa „örökös, eleven kollektív tükre a külvilágnak, a világegyetemnek". Éppen ezért az archetípusok, az egyetemes, kultúrától független ősképek e szintről felemelkedő megnyilvánulásai sem mást, mint egyetemes igazságokat fejeznek ki.
Jung elképzelése szerint a szinkronicitás azon alapul, hogy a tudattalan az atommaghasadás mintájára nagy energiára tesz szert, másutt ellenben csökken a mentális energia. Ezek az energiafolyamatok időnként „megszaladnak” és a felszabadulás után határozott formát öltenek, majd befolyásolják a psziché és a külvilág eseményeit. Ekkor érvényüket vesztik a tudat korlátai, melyek a pszichét elválasztják a külvilágtól, kapcsolat létesül a tudattalan és a külvilág között, és ez a tudat számára szinkronicitásként jelenik meg. Mint a freudi nyelvbotlások, melyeknél a feszülő belső vágyak váltják ki az elszólást, úgy a szinkronisztikus események a psziché energiafelszabadulásának kísérőjelenségei. Az energiafelszabadulást Jung numinozitásnak nevezte el. Ezt szó szerint isteni, kozmikus érzésnek mondhatnánk.
Jung szerint a szinkronisztikus egybeeséseknél mindig találunk valamilyen jelképes vagy mitikus tartalmat, amikor a tudat két eltérő állapota nyilvánul meg egyidejűleg. Az egyik a hétköznapi tudatállapot, mely pillanatnyi tevékenységünkkel kapcsolatos, a másik pedig az archetípus életre kelése következtében történik, mely tudattalan, de mindig a numinozitás vagy valamilyen feltétlen kozmikus tekintély jelenlétének érzése kíséri, tudatosulása pillanatában földbe gyökerezik a lábunk, mert valamilyen szándékot vagy üzenetet sejtünk bennük (1973, idézi Combs és Holland, 1997).

Ide kapcsolódik, hogy Tart (2010) szerint négyféle megismerési módról tudunk; a saját tapasztalat, a témában szakértőktől való információszerzés, és az ész útja mellett létezik a kinyilatkoztatás vagy neoetikus ismeretszerzés útja, amikor a megértés - anélkül, hogy különösebben törekednénk rá - hirtelen, nagy és meggyőző erővel, tisztán következik be. Ehhez módosult tudatállapot szükséges, álmok, révedezés, tudatmódosító szerek hatására előálló tudatállapotok, és meditatív állapotok nyomán szokott előállni. A harmadik részben leírt saját élmény is módosult tudatállapot, álmodás során jött létre, és a szinkronicitás során is neoetikus megismerési módról van szó.

Szinkronban a külvilággal, szinkronban önmagunkkal

Jung szerint a szinkronisztikus egybeesések sorsfordulót jelenthetnek az életünkben, a szinkronicitás megjelenését életutunk jelentősebb mérföldköveinél is ott találjuk, a személyiségfejlődés pedig serkenti az egybeesések gyakoriságát. Stein (1983, idézi Combs és Holland, 1997) szerint az ember életének derekán bekövetkező változásokat gyakran fűszerezik szinkronisztikus egybeesések, ha változások előtt állunk vagy bizonytalan, átmeneti állapotban vagyunk (Swami és Ballentine 1976, idézi Combs és Holland, 1997).

Campbell (1988, idézi Combs és Holland, 1997) mitológiakutató szerint ha azt tesszük, amit bensőnk diktál, amit fontosnak tartunk, és nem mások utasításainak vagy a társadalmi elvárásoknak vetjük sorozatban alá magunkat, akkor mindent megtettünk boldogulásunk érdekében. Ebben áll az individuáció, vagyis önmegvalósításunk, személyiségünk kiteljesedésének, kibontakozásának folyamata. Ám ha erre az útra kívánunk lépni, akkor el kell döntenünk, hogy mi fontos és értékes számunkra, és mi nem az. Campbell és Moyers szerint ha úgy döntünk, hogy a boldogságra törekszünk, és nem a külső követelmények, hanem a beteljesedés belső érzésére hagyatkozunk a választásnál, akkor segítő kezek kínálnak fel nem várt lehetőségeket, és bocsátanak rendelkezésünkre rejtett tartalékokat. Ezzel járul hozzá a szinkronicitás az személyiségfejlődésünkhöz. Ilyenkor azt érezzük, hogy valahol, mélyen egy hang súgja nekünk, hogy mit tegyünk, a mély-én (Selbst), önmagunk legbelsőbb magja így gyakorol befolyást hétköznapi világunkra. Amikor összhangban cselekszünk igazi önmagunkkal, akkor a mély-én számunkra kedvező módon alakítja a külvilág eseményeit is. Ezt a jelenséget nevezte el Jung a szinkronicitás törvényének.
Anya jógi és Sri Aurobindo társa (1972, idézi Combs és Holland, 1997) szerint: „Ha megtalálod ... (belső lényeged)... és elég fejlett már, hogy vigyázzon rád, hogy vezessen utadon, mindent odavonz, amire csak szükséged lehet: könyveket, embereket, vagy neked kedvezően alakítja a körülményeket, csupa apró kis egybeesés történik veled, mintha egy láthatatlan segítő kéz egyengetné sorsodat. Apró figyelmességgel adja tudtodul jelenlétét, támogat a döntésnél, és megmutatja, merre menj tovább. Amikor pedig elhatározod magad, hogy megismered igazi valódat, és elindulsz az úton, úgy fog tűnni, az egész világ a kedvedben akar járni.”
A belső lényeg maga a mély-én archetípusa, amely az individuáció, önmegvalósítás előrehaladtával mind alapvetőbben befolyásolja lelki fejlődésünket.
Ram Dass, a keleti spiritualitás neves képviselője szerint a mesterével, Neem Karoli Babával nem azért történt annyi „csoda", mert tökélyre fejlesztette a természet feletti uralmát, hanem ellenkezőleg, azért mert teljes harmóniában élt a környező világgal. Azt tartotta, nem a porhüvelyével azonos, hanem a valóság egészével. A meditálókban lassan elmosódnak a külső és a belső közötti határok, és ez a szinkronisztikus egybeesések ösztönzője (Combs és Holland, 1997).
Swami Rama Tirtha (1978, idézi Combs és Holland, 1997) 1906-ban elmondott előadásában kifejtette, hogy „amíg tökéletes harmóniában élünk a természettel, amíg lelkünk és a világegyetem megbonthatatlan egész, amíg érezzük és tudjuk, egyek vagyunk mindennel, tapasztalni fogjuk, hogy környezetünk dolgai - mint például a szél, a hullámok - és a körülmények azon lesznek, hogy a kedvünkben járjanak. Ne feledjük, belső lényegünk semmiben sem különbözik a természet, a világ és a világegyetem közös alapjától, a felsőbb éntől. Ha énünk összhangban rezeg vele és testünk az egész világ, mindenütt, életünk minden pillanatában láthatatlan segítő kezek egyengetik utunkat.”

Holland (Combs és Holland, 1997) szerint a játékos életszemlélet vonzza a szinkronicitást. Ha könnyű szívvel éljük napjainkat, megszűnik bennünk az ellenállás (egyre kisebb szerepet fog játszani lelki fejlődésünkben az árnyék), ha bizalommal és nyitottan tekintünk a világra, akkor a hétköznapi problémák szinte maguktól megoldódnak. Holland azt tanácsolja, hogy amikor nem jól mennek a dolgok, akkor a legcélszerűbb, ha görcsös akarás helyett elengedjük magunkat és tudatosítjuk, hogy nem dől össze a világ, a nehézséget rövidesen követi a megoldás, csak észre kell vennünk.
Ha könnyű szívvel és játékosan tekintünk az események elé, akkor gyakran ráérzünk arra, hogy mi fog történni. Nem véletlen, hogy valamennyi spirituális hagyomány fontos szerepet tulajdonít az intuíciónak, hiszen az pszichénk mélyéből emelkedik a tudatosság szintjére, így különös kapcsolat fűzi a szinkronicitáshoz.

Levonhatjuk a következtetést: valójában összhangban lenni a külvilággal és összhangban lenni önmagunkkal, egy és ugyanaz!
Ezért egyáltalán nem meglepő, hogy amikor jól érezzük magunkat a bőrünkben, a külvilág ránk ható eseményei is kedvezően alakulnak, és fordítva. És egyáltalán nem meglepő az sem, hogy események egymást bevonzva, és emberek egymást tanítva hasonló élethelyzetet hoznak egy tanácsadási, terápiás kapcsolatba – különösen akkor, ha a saját utunkat járjuk, saját életünket éljük. A világ így tanít, és teljesedik ki bennünk és általunk.

Babits Mihály Zsoltár férfihangra című versénél talán szebben és tömörebben nem is lehetne összefoglalni a szinkronicitás lényegét.

"Babits Mihály
Zsoltár férfihangra
Consolatio mystica

Tudod hogy érted történnek mindenek - mit busulsz?
A csillagok örök forgása néked forog
és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog
a te bűnös lelkedért.

Ó hidd el nékem, benned a Cél és nálad a Kulcs
Madárka tolla se hull ki, - ég se zeng, - föld se remeg,
hogy az Isten rád ne gondolna. Az Istent sem értheti meg,
aki téged meg nem ért.

Mert kedvedért alkotott mennyet és földet s tengereket,
hogy benned teljesedjenek, - s korok történetét
szerezte meséskönyvedül, - s napba mártotta ecsetét,
hogy kifesse lelkedet.

Kinek színezte a hajnalt, az alkonyt, az emberek arcát? Mind teneked!
És kinek kevert sorsokat és örömet és bánatot,
hogy gazdag legyen a lelked? És kinek adott
annyi bús szerelmeket,

szerelmek bűnét és gyászát? s hogy bűn és gyász egysúlyú legyen,
eleve elosztott számodra szépen derűt és borút,
sorsot és véletlent, világ nyomorát, inséget, háborút,
mindent a lelkedre mért

öltöny gyanánt: - úgy van! eónok zúgtak, tengerek száradtak, hogy a lelked: legyen
császárok vétkeztek, seregek törtek, hogy megkapd azt a bút,
amit meg kellett kapnod, és világok vihara fútt
a te bűnös lelkedért!

Mert ne gondold hogy annyi vagy, amennyi látszol magadnak,
mert mint látásodból kinõtt szemed és homlokod, úgy nagyobb
részed énedből, s nem ismered föl sorsod és csillagod
tükörében magadat,

és nem sejted hogy véletleneid belőled fakadnak,
és nem tudod hogy messze Napokban tennen erőd
ráng és a planéták félrehajlítják pályád előtt
az adamant rudakat."

A cikk negyedik részében felhasznált irodalom:

Combs, A., Holland, M. (1997). Szinkronicitás. Egybeesések a tudomány és a legendák történetében. Édesvíz Kiadó, Budapest.

Tart, C. T. (2010). A materializmus vége. A tudomány és a spiritualitás találkozása a paranormális jelenségek bizonyítékainak fényében. Ursus Libris, Budapest.

Közvetett hivatkozásként:

Russell, P. (1983). The Global brain. Tarcher, Los Angeles, 1983, 214. o.

Orme-Johnson, D. W. (1977). Higher states of consciousness. EEG-coherence, creativity and experiences of siddhis. Electroencephalography and Clinical Neurophysiology 4, 581. o.

Jung, C. G. (1973). Svnchronicity. An acausal connecting principle. CW, Vol. 8. N. J. Princeton Univ. Press, Princeton.

Stein, M. (1983). In midlife. A Jungian perspective. Spring, Dallas.

Swami, S. S. R., Ballentine R., Swami, A. (1976). Yoga and psychotherapy: The evolution of consciousness. Himalayan Press, Pa. Honesdale.

Campbell J., Moyers, B. (1988). The power of myth. Parabala Magazine, Mystic Fire Video, New York.

The Mother (1972). Questions and Answers - 1950-1951. Sri Aurobindo Ashram Press, Pondicherry, India 233. o.

Swami Tirtha, R. (1978). The practical Vedanta. Himalayan Press, Honesdale, Pa., 36-37. o.

Babits, M. (1918). Consolatio mistica – Zsoltár férfihangra. Nyugat, 15. szám

Írta:
Bogdán Brigitta