Blog

Már alaposan benne vagyunk az adventi időszakban, mely – annak ellenére, hogy sokan rohanunk, kapkodunk és ajándékokat hajkurászunk annak érdekében, hogy minél szebb legyen a karácsonyunk – egyáltalán nem a kapkodásról, inkább a meditatív elmélyedésről, és önmagunk ünnepnek, újjászületésünknek való átadásáról lenne érdemes, hogy szóljon.

Míg tavasszal és nyáron a kifelé fordulásnak, extraverziónak, virágzásnak van itt az ideje, addig az ősz és a tél szimbolikájában a befelé fordulásról, intuitív önmagunkba figyelésről, önmagunkhoz kapcsolódásról szól. A tél egyben az összegzés és integrálás időszaka is: az adventi időszak lehetőséget teremt arra, hogy lelassítsunk, elcsendesedjünk és számba vegyük az elmúlt év történéseit, benne cselekedeteinket. „Advent, mint a várakozás időszaka a csend ideje kell, hogy legyen. Korábban sötétedik, hosszabbak az esték, kint hidegebb van. Maga az évszak is arra sarkall, hogy vegyük komolyan szívünk sejtéseit, figyeljünk befelé” (Grün 2000, idézi Antalfai 2016).

Az év végi összegzés összekapcsolja a fényt és az árnyékot – az év legrövidebb napja után az újjászülető fényt ünnepeljük. A téli napforduló idején – mely az északi féltekén december 21-22-ére esik - delel a legalacsonyabban a Nap, és ekkor van az év leghosszabb éjszakája is. Ezért amíg a nyári napforduló alkalmával elődeink azért gyújtottak tüzeket, hogy elűzzék a közeledő sötétséget, addig a téli napforduló alkalmával a fény diadalát, az élet megújulásába vetett hitet ünnepelték, mivel ekkortól kezdtek az éjszakák újra rövidülni, és hosszabbodni a nappalok.

A Római Birodalom fennmaradását fenyegette, hogy a birodalom területén élő népeknek erős saját tradícióik, kultuszaik voltak, a 3. században pedig különösen erősödni kezdett a Napisten és Mithrász-kultusz. A Birodalom az ekkor szintén erősödő keresztény vallásban látta meg a kohézió lehetőségét, a karácsonyt ennek hatására rendelték el. A karácsony szimbolikájában az isteni fényforrást, a sötétségen diadalmaskodó fényt Krisztus szimbolizálta, így a fény ünnepe összekapcsolódott Jézus születésének ünneplésével.

Az őszi időszakban és advent időszakában a külső fény csökken, míg a belső fény növekszik. Így az integráció jegyében a fény és a sötétség, illetve a föld és az ég kapcsolatát a legteljesebben a karácsony ünnepe jeleníti meg. A karácsony az évenként újjászülető fény ünnepe, mely a bennünk szunnyadó új lehetőségeket is megvilágítja. Leó pápa szavait idézve: „Amikor tisztelettel ünnepeljük Megváltónk megjelenését, kiderül, hogy saját kezdetünket ünnepeljük” (idézi Antalfai 2016).

Advent nagyjából egybeesik a Nyilas állatövi jegyének időszakával, mely utóbbi a november 22 és december 20 közötti időintervallumot öleli fel. Meghatározó eleme a tűz, a Nyilas a spiritualitás és a szellemiség jelképe.

A Nyilas szimbolikájában a nyíl a vágy szimbóluma, az arra vonatkozó vágyé, hogy elszakadjon a földi kötöttségektől, problémáktól és egy magasabb, tökéletesebb világ felé induljon el, amelyet az ég szimbolizál. Eredetileg a szárnyas kentaur a szellemileg magasabb szinten lévő ember jelképe volt, aki megpróbálta levetni ösztöni természetét.

Ennél az analógiánál maradva „a természet ekkor arra tanít bennünket, hogy a földi, horizontális dimenzió materiális javaitól elbúcsúzva a vertikális síkon át a szellemiek felé forduljunk (Antalfai, 2016)". Ezért a decemberrel együtt jár a szellemi-lelki újjászületés lehetősége.

A Skorpió és a Nyilas havában megjelenik a halál szimbolikája, ugyanis az újjászületéshez mindig le kell zárni, el kell engedni valamit. A természetben a növény önmagába visszahúzódó magállapota szimbolizálja ezt a halált és egyben várakozást. „A mag burka elszárad, s a földbe kerül. Később a magot táplálja. Majd - tavasszal – a mag is meghal, s ami a magban őrződik, abból az új növény fog megszületni” (Antalfai, 2016).

December elnevezése a népi hagyományban az „Álom hava”, nem véletlenül. Akár egy mag, mely magába zárja a szunnyadó energiákat és az újjászületés (növénnyé sarjadás) lehetőségét, úgy ez az időszak számunkra is az „álmodás”, álmaink, céljaink megfogalmazásának időszaka.

Az advent jövetet, érkezést jelent, Grün (2000, idézi Antalfai, 2016) szerint jó, ha ilyenkor feltesszük magunkban a kérdést: „Mi jelentené életünk beteljesedését?” Az adventi várakozás csendje lehetőséget teremt arra, hogy magunkba nézzünk, és az év lezárása mellett vágyainkat is megfogalmazzuk. Advent tehát a bennünk lévő új lehetőségekre való várakozás ideje, s egyben az előző időszaktól, előző önazonosságunktól való búcsúzás időszaka is egyben. Energiagyűjtés időszaka az újjászületéshez, megújuláshoz, az új célok kitűzésével együtt. A vágyak megfogalmazásának és a következő év tervezésének ekkor van itt az ideje!

Ezért tehát az Advent az évkör legmeghittebb, legmeditatívabb, legintimebb időszaka, melyet vétek rohangálásra fordítani és stresszelni közben, hiszen ekkor adottak a legmegfelelőbb feltételek a nyugodt elmélyedéshez, álmodozáshoz.

Kívánok mindannyiunknak lehetőleg minél inkább stresszmentes, szeretetteljes készülődést és meghitt ünnepet!

Forrás:
Antalfai, Márta. (2016). Alkotás és kibontakozás. A Katarzisz Komplex Művészetterápia elmélete és gyakorlata. Lélekben Otthon Közhasznú Alapítvány
Hamann, Brigitte (2011). A tizenkét archetípus. Az állatöv és a személyiségstruktúra. Bioenergetic, Budapest.
mult-kor hu/20121224 karacsony_az_unnep_tortenete?pIdx=1

Bogdán Brigitta

Másfél-két óra kikapcsolódás ami csak a tiéd, amikor jó esetben nem zavar meg senki és semmi, és nyugodtan elmélyedhetsz a önmagadban, mialatt egy igényes film pörög a vásznon és inspirál a kényelmes moziteremben.

Részemről felér egy meditációs élménnyel ahogy a képi, tartalmi és zenei összhatás erős érzelmeket, de véleményem szerint olykor módosult tudatállapotot is képesek előidézni. És gyakran ebben az érzelmi és tudatállapotban „találnak be” hozzánk információk, vagy szembesülünk érzéseinkkel, gondolatainkkal. A filmek ezáltal az önismeretünket is képesek fejleszteni, ahogy a jól kimunkált karakterekhez, a szereplők közötti interakciókhoz vagy a cselekményhez kapcsolódunk.

A filmkészítés maga is művészet, arról nem beszélve, hogy napjainkban ilyen módon lehet a legkönnyebben eljuttatni másokhoz a gondolatainkat. Moziélményeink formálják a világnézetünket és a tömegkultúrát is, Osborne és Van Loon (2008) szerint pedig a hollywoodi filmek ezt gyakran úgy érik el, hogy tartalmukban nyíltan rendszerellenesek, a magas kultúrával szembeni kritikák megfogalmazói.

Mit jelent a filmterápia?

A filmek társadalmi hatása nehezen képzelhető el egyénre ható, erős transzformáló hatásuk nélkül. Ezt az erős pszichológiai hatást kívánja kiaknázni a filmterápia vagy moziterápia, mely elnevezéseket először Gary Solomon, továbbá L. Berg-Cross, P. Jennings, és R. Baruch használták, amikor a filmekhez először társítottak terápiás hatást, majd Solomon népszerűsítette azokat.
A filmterápia a biblioterápia nyomán alakult ki, és tökéletesen beleillik a művészetterápia, zeneterápia és a táncterápia sorába, de az önsegítő könyvekhez is hasonlítható. Lényegében a filmek terápiás célra való felhasználásáról van szó, melyet egyéni, de család- és párterápiában is előszeretettel alkalmaznak.

A filmek erős átalakító hatása

Egy jó filmélmény képes megváltoztatni érzéseinket és gondolatainkat, továbbá arról való nézeteinket, hogy mennyire vagyunk képesek menedzselni adott életeseményinket, és így annak módját is, ahogy megküzdünk az élet nehézségeivel. A zene, párbeszédek és képi élmény együttese mély érzéseket keltenek a nézőkben, a személyes reflexiót és új nézőpontokat egyaránt megengedve. A filmek így az érzelmek széles skáláján vezetik végig a nézőt, és számos nehézséggel kapcsolatban új megoldásokra nyithatják fel a szemünket amellett, hogy szórakoztatnak is. Reményt vagy éppen szerepmodellt nyújthatnak, de átkeretezhetnek egy adott problémát is.

Wolz szerint ezért a filmekben hatalmas erő van ahhoz, hogy személyes fejlődésünket inspirálják. Ahogyan belebújunk egy karakter bőrébe, más perspektívából tudunk tekinteni a minket is érintő és foglalkoztató kérdésekre. Szerinte ahogy a filmek képesek érzésekeinket, attitűdjeinket és viselkedésünket megváltoztatni, úgy bontakozik ki a gyógyulás és átalakulás lehetősége, emellett kedvenc filmjeink növelik az önértékelést, a bátorságot és a hitelességet is.

Egy kutatás szerint a terapeuták 67%-a alkalmazza valamilyen formában a filmterápiát.

A moziterápia támogatói szerint ez a módszer azért annyira hatékony, mert az információfeldolgozásunk jóval gyorsabb, ha az információt többféleképpen, és nem csupán egy módon kell feldolgozni.

A filmterapeuta Birgit Wolz kliensei problémáitól, élethelyzetbeli elakadásaitól függően 2500 film közül választ nekik egyet.
A filmterápiát úgy lehet elképzelni, hogy a terapeuta és a kliens a film előtt megbeszélik, hogy hogyan, minek mentén érdemes nézni a filmet, és hogy a kliens hogyan ismerje fel a filmre adott reakcióit. A filmre adott reakciókat egy későbbi terápiás ülésen vitatják meg, ahol a terapeuta kérheti a klienst, hogy fedezze fel a film és a saját élete közötti kapcsolatot. Párterápia esetén a film után adott válaszokat közösen beszélik meg.

Wolz javasolja feltenni egy film után az alábbi kérdéseket:
- Mi tetszett vagy nem tetszett a filmmel kapcsolatban?
- Mely karakterek vagy események voltak különösen szimpatikusak vagy ellenszenvesek számodra?
- Voltak-e olyan karakterek a filmben, melyek viselkedése mintául szolgál számodra valamely élethelyzetben?
Érdemes leírnunk a válaszainkat.

Bruce Skalarew pszichiáter és pszichoanalitikus is gyakran használ fel filmeket a terápiában. Amikor az emberek könyveket vagy filmeket hoznak be a terápiás ülésre, attól függően, hogy mit tartanak fontosnak és emelnek ki a könyvből vagy filmből, azokat a nyilvánvaló vagy nem nyilvánvaló konfliktusokat jelenítik meg, melyekkel éppen dolgoznak. Ha a terapeuta ismeri a könyvet vagy a filmet, nyilvánvalóvá válnak bizonyos torzítások, hangsúlyok vagy olyan részek, melyek kevesebb hangsúlyt kapnak vagy kimaradnak, ezáltal a terapeuta mélyebb betekintést nyerhet a személyes kérdéseikbe és küzdelmeikbe.

A filmek biztonságos utat kínálnak gondolataink és érzelmeink megvitatására is, hiszen egy terapeuta direkt kérdései sokak számára ijesztők lehetnek, különösen azok számára, akiknek nehézségeik vannak érzéseik megosztásával. A filmek felhasználása a terápiában az érzelmekről való beszélgetésnek kevésbé túlterhelt módja lehet, mivel lehetővé válik indirekt módon, a karakterekkel kapcsolatba hozni azokat. Sokan filmek hatására szembesülhetnek bizonyos témák jelenlétével saját életükben vagy a kapcsolataikban is.

Az álomelemzéshez vagy a vezetett imagináció technikájához hasonlóan a filmek is tartalmaznak szimbólumokat, de fejlesztik az empátiát és a kommunikációs készségeket, továbbá a terápiában a klienseket éberebbé teszik saját érzéseiket és vágyaikat illetően is.
A filmterápia megnevettet vagy sírásra késztet, mely a pszichoterápia elején különösen nagy jelentőségű, mely képes megnyitni a psziché különböző szintjeit. Amennyiben a rapport (terápiás kapcsolat) kevésbé alakult ki az első órán, a filmek fejleszthetik is ezt a kapcsolatot.
(A filmterápiának olyan formája is van, mely során a páciensek filmeket készthetnek. Depresszió, skizofrénia és amnézia kezelésében is alkalmazzák ezt a módszert. De most ennek tárgyalásától tekintsünk el.)

A filmterápia alkalmazási területe

A családterápiában is jól alkalmazható a filmterápia, a családtagok könnyebben elkezdhetnek kommunikálni egymással, ha fiktív családok az övékhez hasonló problémáiról beszélhetnek. A filmek a házasságok minőségére is pozitívan hatnak, egy tanulmány szerint azok a párok, akik közösen néznek filmeket, hatékonyabban kommunikálnak, és öt héten belül pozitívabban éreztek egymással szemben, mely a válási kockázatot 50%-kal csökkentette, de párterápiában, ahol filmterápiát alkalmaztak, egyetlen film közös megnézése, és a terapeutával megvitatott 12 kérdés egy héten belül rendkívül jelentős mértékben javította a kapcsolatot.

Skalarew a filmekre nem a terápia elsődleges eszközeként tekint, de a művészetterápiához, táncterápiához és zeneterápiához hasonlóan a hagyományos terápiás formák nagyon hasznos kiegészítői lehetnek.

A moziélményekért rajongók hobbija ezáltal megérthető és támogatható, hiszen a filmőrült legtöbbször önismereti munkán vesz részt, ha épp nem elérhető, mert lekapcsolódott a külvilágról, és beült egy sötét moziterembe.

Irodalomjegyzék:
webmd com mental-health/features/movie-therapy-using-movies-for-mental-health#3
cinematherapy com
Wolz, B. (2004). Cinema Therapy Workbook: A Self-Help Guide to Using Movies for Healing and Growth.
Wolz, B. (2005). E-Motion Picture Magic: A Movie Lover's Guide to Healing and Transformation.
Osborne, R., Van Loon, B. (2008). Szociológia másképp. EDGE 2000 Kiadó, Budapest
goodtherapy org learn-about-therapy/types/movie-therapy
Berg-Cross, L., Jennings, P., & Baruch, R. (1990). Cinematherapy: Theory and application. Psychotherapy in Private Practice, 8, 135–156.
Corr, K. (2008). Movie therapy: Do you believe in the healing power of film? The Telegraph.
Fleming, M., & Bohnel, E. Use of feature film as part of psychological assessment. Professional Psychology: Research and Practice, 40, 641-647.
Hesley, J. W., & Hesley, J. G. (1998). Rent two films and let’s talk in the morning: Using popular movies in psychotherapy. New York: Wiley.
Lampropoulos, G. K., Kazantzis, N., & Deane, F. (2004). Psychologists’ use of motion pictures in clinical practice. Professional Psychology: Research and Practice, 35, 535–541.
Rapini, M.J. (2015). Can movie therapy save your marriage? Retrieved from blog.chron com loveandrelationships/2015/08/can-movie-therapy-save-your-marriage
Zur, O., & Wolz, B. (2015). Therapeutic Themes and Relevant Movies: Addendums to Movie Therapy, Reel Therapy or Cinema Therapy. Retrieved from zurinstitute com movietherapy.html

Bogdán Brigitta

A segítő szakmákban dolgozók számára alapvető fontosságú az önismereti munka. Személyközpontú szemlélettel működő pszichológusként személyközpontú egyéni terápiás folyamatban is volt részem, de az utóbbi időben személyközpontú csoportokban vettem és veszek részt rendszeresen, mely a kiégés megelőzésére is kiváló módszer.

Egy korábbi cikkben már írtam a személyközpontú (más néven rogersi vagy encounter) csoportokról, de most a személyes élményeimet szeretném megosztani. Természetesen a csoporttitkok megsértése nélkül arról szeretnék mesélni, hogy mit adnak számomra ezek a csoportok.

Legutóbb a Cross Cultural Communication Workshopon vehettem részt, mely egy egy hetes, nemzetközi rendezvény Pécsen. Carl Rogers 1984-es, illetve 1986-os Magyarországi látogatásának tiszteletére minden páratlan évben megrendezik (és már minden páros évben rendeznek egy kisebbet is -ez a CCC+). Klein Sándor – aki először meghívta Rogerst Magyarországra, és akinek azóta is a nevéhez fűződik a workshop – az egyik nyilvános nagycsoporton Rogerst idézve így fogalmazott: „A személyközpontú csoportban soha nem azt kapjuk, amit várunk tőle, de azt igen, amire szükségünk van.” Igaza volt.

A CCC-nek különösen intenzív és inspiráló légköre van a világ minden tájáról érkező, „kapcsolódni” kívánó emberek által, így igaz, a találkozó nyáron volt, így hónapokkal később is érzem azt a felszabadultságot, amit a csoport végén éreztem. Konkrét témám nekem is volt, amivel akár készen álltam volna dolgozni is, de végül nem került rá sor, mert nem vittem be a csoportba. Ez az én döntésem volt, ha másképp döntök, mást éltünk volna át közösen. Mégis maradandó nyomot hagyott ez a többiekkel való közös munka és „találkozás”.

Az egyéni és csoportos munka folyamata közben egyaránt azt tapasztalhatjuk, hogy mások megértenek és elfogadnak, és ezáltal magunk is merjük egyre inkább elfogadni önmagunkat, érezzük magunkban a bátorságot és az erőt önmagunk hiteles, valódi kifejezésére és ezzel együtt egyre inkább ráérzünk az igazán fontos igényeinkre és szükségleteinkre. Lehullanak a mások előtt viselt mindenféle maszkjaink, és meglepetésünkre azt tapasztalhatjuk, hogy így is rendben vagyunk, elfogadhatók, és bizony szerethetők vagyunk. És akkor miért is ne lehetnénk önmagunk – akár a csoporton kívül is?

A személyközpontú egyéni és csoportos terápia legfőbb jellemzője a SZABADSÁG. Vagyis a titoktartási, illetve egyéb technikai kereteken kívül nincsenek „fölösleges” kötöttségek és strukturált feladatok, a csoportokban teljes mértékben az történik, amit a résztvevők beletesznek, az, amit az „itt és most”-ban adni tudnak magukból.

Egy encunter csoportban inspiráló és intenzív élmény átélni és tapasztalni, hogy más emberek hogyan vállalják fel a konfliktust másokkal, vállalva azt is, hogy akár véleményük által mindenkivel szembekerülhetnek. Inspiráló látni, hogy ez nem érdekli őket. A valós tapasztalat persze az ezekben a csoportokban, hogy olyan nincs, hogy akár csak egy-két ember ne értene egyet egy normától eltérő véleményünkkel. Valaki mindig tud hozzánk kapcsolódni. Legalábbis általában. És ezt a felismerést is felszabadító megtapasztalni. Ám ha a csoport által megerősödünk, akkor igazából valóban nem számít, ha senki sem ért egyet velünk. Mert jogában áll mindenkinek úgy érezni és gondolkodni, ahogy ő akar és tetszik neki. És éppen ez a lényeg.

Mindig megindító, amennyi szeretettel, empátiával és bátorítással tudnak a csoporttagok egymás felé fordulni, melyből rengeteg erőt meríthetünk – ez általában minden csoportfolyamat során tapasztalható. És ahogy a különböző vélemények bejönnek a csoportba a saját általunk behozott problémánkat illetően, annál inkább tisztul gondolatilag és érzelmi szinten is az, ami bennünk van. A velünk szemben történő konfrontációból pedig különösen sokat vihetünk el, mely biztonságos körülmények között, hiteles alapokon történik.

Házi kedvenceink sokszor családtagjaink is egyben. Kedvesek, mindannyian külön egyéniségek, és jó esetben kölcsönös a tiszteletet ember és állat között. Ám egyre inkább tudjuk, hogy állati barátaink nem csupán társaink, de társaságukban valóban jobban érezzük magunkat, megnyugatnak, oldják a stresszt, kevésbé szorongunk, sőt, fizikailag is egészségesebbek vagyunk – és ezalatt nem csupán a kutyasétáltatás jótékony fizikai hatásait érthetjük.

Sheldrake 2013-ban itthon is megjelent nagysikerű művében megemlít néhány kutatást, melyekben az állatoknak, mint az ember társainak, lelki és fizikai jóllétünkre gyakorolt hatásait vizsgálták. Igaz, csak társállatokkal végzett kutatások történtek, mivel haszonállatként tartott állatokat csak kevesen tartanak társállatként, de a haszonállatként tartott állatokkal is képesek vagyunk szeretetteljes kapcsolatot kialakítani, ha társállatként tartjuk őket. Erre sok példa akad, de biztos sokan hallottak arról az esetről, amikor valaki beszerzett maga mellé társnak egy törpemalacot, melyről kiderült, hogy nem is törpemalac, és a két mázsásra nőtt disznóval ugyanolyan szeretetteljes kapcsolat alakult ki, akárcsak pl. egy kutyával. Szóval ajánlom ezt a cikket ebből a szélesebb perspektívából olvasni, hiszen nem csupán a kutya és a macska önálló egyéniség, aki képes szeretetet adni és kapni, hanem egy kecske vagy egy szarvasmarha is, amennyiben nem eszközként, hanem érző élőlényként, társállatként tekintünk rájuk, és lelki szemeinkkel meglátjuk – valóban meglátjuk - őket is.

A teljesség igénye nélkül hoztam néhány példát a társállatokkal (elsősorban kutya és macska) végzett kutatásokból:

Egy Philadelphia környékén végzett kutatásban (Karsh-Turner 1997) idős, macskákat befogadó embereket hasonlítottak össze olyan idős emberekkel, akik nem fogadtak be macskákat. Egyetlen év leforgása alatt óriási lett a különbség a vizsgált csoport és a kontrollcsoport között. Önbevallásos pszichológiai kérdőívek és interjúk alapján a macskatulajdonosok kevésbé érezték magányosnak és depressziósnak magukat, kevésbé szorongtak, a macskák csökkentették a magas vérnyomásukat és a gyógyszereik adagját. A kutatások szerint minél szorosabb volt a kötődés, annál nagyobbnak bizonyultak a jótékony hatások (Karsh-Turner 1997).
Kutyákkal végzett kutatások ugyanúgy kimutatták a gazdák vérnyomásának csökkenését és egyéb pozitív élettani hatásokat (Hart 1995, Dossey 1997).

Egy infarktuson átesett betegeket vizsgáló kutatás (Friedmann 1995) kimutatta, hogy a kisállattal rendelkezők nagyobb arányban voltak életben egy évvel később is, mint az állattal nem rendelkező kontrollcsoport. Ha volt otthon egy állat, az még a házastársi és családi támogatás megléténél is biztosabban jelezte előre a túlélést.

Az állatok törődésükkel, figyelmükkel támaszt nyújtanak a gyászoló embereknek is. Több vizsgálatot (pl. Hart 1995, Rennie 1997) is végeztek olyan emberekkel, akik nem régen veszítették el a házastársukat, melyek azt mutatták, hogy akinek volt háziállata, az kevésbé számolt be depresszióról, kétségbeesésről, és kevésbé hajlott az elszigetelődésre mint a kontrollcsoport, de általános egészségi állapotuk is jobb volt, és kevesebb gyógyszerre volt szükség ezeknek az embereknek. Az állatok egyébként is megérzik, amikor embertársuk lelki támogatásra szorul, és többen tapasztalhatják, hogy macskájuk vagy kutyájuk nem mozdul mellőlük amikor nincs jól, majd ha meggyógyul / kilábal az adott helyzetből, az állat visszatér a megszokott viselkedéséhez. Több kutyatulajdonos arról is be szokott számolni, hogy kutyájuk azt is képes észlelni, hogy hol vannak fizikai fájdalmaik, és arra próbálnak reagálni, odabújással, nyalogatással gyógyítják az adott testrészt.

A háziállatok képesek társaságot és biztonságot nyújtani a gyerekeknek is, reagálnak szükségleteikre és feltétel nélküli együttérzést nyújtanak – a zavart gyerekek kimondottan sokat meríthetnek az állatok támogató jelenlétéből (Serpell 1991), de a családi dinamikát is javítják, a családok tagjai közelebb kerültek egymáshoz, több időt töltöttek játékkal és kevesebbet veszekedtek, miután befogadták háziállatukat (Dossey 1997).

Kórházakban, hospice-otthonokban és idősek otthonában is nagyon népszerűek a terápiás állatok, akik mind a betegekre, mind pedig az ápoló személyzetre nyugtató hatást gyakorolnak, javítják a hangulatukat, szeretetet és fizikai kapcsolatot nyújtanak, és gördülékenyebbé teszik a társas kapcsolatokat (pl. Phear 1997). - Az utóbbi években már Magyarországon is elterjedőben van az állatasszisztált terápia.

Sok esetben ezek az állatok képesek olyan kapcsolatot nyújtani, melyet mástól (pl. egyembertől) a gondozott akár nem képes vagy nem akar elfogadni. Az emberek – a többi főemlőshöz hasonlóan – megnyugtatónak találják a testi kapcsolatot – a kutyák szívverése is lelassul, amikor simogatják őket (Lynch-McCarthy 1969). A feltétlen szeretetet könnyebben tudjuk kimutatni a kutyák és macskák, mint az emberek többége felé. Azokban a börtönökben, ahol megengedik a fogvatartottaknak, hogy állatokat fogadjanak látogatóként vagy állatokat tartsanak, csökkent az erőszak, az öngyilkosság, az alkohol és a kábítószerhasználat mértéke, továbbá javult a kapcsolat a rabok és az őrök között (Ormerod 1996).

Az állatok képesek empátiát, elfogadást, társaságot és érzelmi biztonságot nyújtani, továbbá szeretetet adni. Nem túl meglepő, hogy éppen ezek a tényezők jelzik előre egy ember-ember közötti terápiás kapcsolat sikerességét is, hiszen ezek a készségek a legszükségesebbek egy jól működő terápiás folyamathoz.

Egy ember-állat interakciókat vizsgáló kutatásban - ahol a kutatás vezetője, Mary Stewart (1995) maga is tapasztalt terapeuta - háziállatokat (különösen kutyákat) hasonlítottak össze tanácsadókkal. Általános az egyetértés abban, hogy a jó tanácsadó valódi, őszinte, empatikus, nem ítélkező, képes meghallgatni, nem beszél túl sokat és bizalmas légkört tud teremteni. A kutatás is rámutatott, hogy ezek éppen azok a tulajdonságok, melyeket a társállatok gazdái nagy becsben tartanak. Olyan ez, mintha állati társaink a háttérben tanácsadói munkát végeznének, melyről senki sem tud. Stewart (1995) szerint az egyes kutyák és más állatok azzal növelik a gazdák önbecsülését és jóllétérzését, hogy hitelességet, empátiát, feltétlen pozitív hozzáállást nyújtanak, mely minden tanácsadó számára elengedhetetlen, aki a növekedéshez vezető légkört kíván biztosítani annak érdekében, hogy kliensei kapcsolatba kerülhessenek a fejlődéshez szükséges saját erőforrásaikkal.

Az állatok azáltal is segítenek a pillanatot megélni, hogy az „itt és most”- ban élnek, és erre ösztönzik társukat is. A legnagyobb ajándék, melyet egy állat nyújtani tud, az a szeretetre való képesség.

A cikk itt ezzel akár véget is érhetne, hiszen tudományos bizonyítékok alapján megtárgyaltuk a hatást, melyet kedvenceink fizikai, mentális és érzelmi jóllétünkre gyakorolnak. Azonban ha szélesebb perspektívából vizsgáljuk a tényeket, van itt még valami: Az, hogy a társállat és a haszonállat között húzott vonal meglehetősen szubjektív. Egyszerű példa, melyért nem kell messzire menni, mert mindenki által ismert: Kína egyes tartományaiban (pl. Yulin) tradicionális étel a kutyahús, ahol a kutyákat válogatott kínzásoknak vetik alá annak érdekében, hogy a felszabaduló hormonok hatására finomabb legyen a húsuk - ezt olvasva bizonyára sokaknak határozott a véleménye, ezért erre válaszul szolidan csak Paul McCartneytól idéznék: "Ha a vágóhidaknak üvegfalai lennének, mindenki vegetáriánus lenne."
Indiában szentként tisztelik a tehenet, az arabok pedig disznóhúst nem fogyasztanak, de számos egyéb példa is akad a kulturális különbségekre. Ezzel csupán arra szeretnék utalni, hogy az állatokhoz fűződő viszonyunk mennyire ambivalens, és hogy a társállat és a haszonállat között húzott vonal egy önkényesen meghúzott vonal, mely kultúránként változó.

Mindenesetre állati barátaink olyan lények, akik feltétlen szeretetük és elfogadásuk által nekünk, embereknek sem csupán gyógyítói és segítői, hanem tanítómesterei is.

Felhasznált irodalom:
Sheldrake, R. (2013). Honnan tudják a kutyák, mikor jön haza a gazdi? Ursus Libris
A cikk pontos hivatkozásai a fenti műben találhatók.

Bogdán Brigitta

„- Ne próbáld elhajlítani, mert az lehetetlen. Helyette inkább próbáld felismerni az igazságot!
- Miféle igazságot?
- Hogy nincs kanál.
- Nincs kanál?
- Akkor majd látni fogod, hogy nem a kanál hajlik, hanem te magad.”
(Részlet a „Mátrix” című filmből.)

A Mátrix című klasszikusból idéztem, melyről a terápiás kapcsolat jutott eszembe. A „terápiás kapcsolat” maga tudományos kutatások szerint minden terápiás módszerben a leghatékonyabb tényező, mely a rogersi (személyközpontú) terápiában van a legtisztábban jelen.

A rogersi tanácsadás/terápia titka nem az értelmezés vagy a gondolati átkeretezés, hanem két lélek egyszeri, megismételhetetlen találkozása az „itt és most”-ban. Ennek előfeltétele a terapeuta/tanácsadó hitelessége, mély empátiája és feltétel nélküli elfogadása a kliens felé. Vagyis a rogersi terápiában részt vevő két személy teljesen egyenrangú, és azáltal, hogy a tanácsadó megteremti a személyiség kiteljesedéséhez szükséges feltételeket, megszülethet a gyógyító pillanat.

„Nincs kanál” – mondja a tanítvány Neo-nak a Mátrix című filmben. Mi magunk vagyunk a kanál. Terapeutaként nem feltétlenül szükséges fejben erőlködnünk ahhoz, hogy jöjjenek a kívánt eredmények, inkább érdemesebb nyitottnak lenni és hagyni az intuíciónk és empátiánk által rajtunk átfolyó hiteles érzések megjelenését, hogy ezáltal kapcsolódjunk saját mély énünkhöz, és így megszülethessen a sikeres kapcsolódás a klienshez is, megszülethessen a „pillanat”… Maga Rogers is gyakran követte intuícióját, belső megérzését, amikor nem az intellektusára hagyatkozott, hanem azt tette, ami „jónak és igaznak tűnt” számára, sőt, élete vége felé adott előadásaiban már ezt a jelenséget tartotta a gyógyítás fő faktorának:

“Terapeutaként azt találtam, hogy amikor legközelebb vagyok belső, intuitív énemhez, amikor valahogyan a bennem lévő ismeretlennel érintkezem, amikor a kapcsolatban talán kissé megváltozott tudatállapotban vagyok, akkor bármit is csinálok, az mindenképpen gyógyít. Ilyenkor pusztán a jelenlétem felszabadító erő és segítő. Semmiképpen nem tudom ezt az élményt erőszakkal létrehozni, de amikor képes vagyok ellazulni és transzcendentális központomhoz közel tudok kerülni, akkor furcsa és impulzív módokon viselkedhetem a kapcsolatban, olyan módokon, amelyeket nem tudok racionálisan megindokolni és amiknek semmi közük gondolkodási folyamataimhoz. De ezek a furcsa viselkedések valami különös módon helyesnek bizonyulnak. Ezekben a pillanatokban úgy tűnik, hogy az én belső szellemem kinyúl és megérinti a másikét. Kapcsolatunk meghaladja önmagát és valami nagyobbnak a részévé válik. Alapvető növekedés, gyógyulás és fejlődés van jelen.” (Carl Rogers)

Véleményem szerint ez az affektív (érzelmi alapú) rogersi, személyközpontú tanácsadás és terápia igazi lényege. Ott vagyok a klienssel, átérzem, amit érez, érzem a saját élményeimet is, miközben önmagam legmélyéhez is kapcsolódom. Kapcsolódom a másikhoz, és kapcsolódom önmagamhoz, oda-vissza töltöm ezt az érzést. Rá figyelek, és flow-élmény tölt el, kitágul az idő, beszippant a jelen, megjelenik a „lényeg”, megtörténik a találkozás, a kliensben pedig megmozdul valami, megszületik valami új. Ebben az egyszerűségben rejlik a legnagyobb varázslat.

Bogdán Brigitta