Blog

Akkor most léteznek-e véletlenek? A szinkronicitásról a terápiás kapcsolat tükrében - III. rész

2016. október 31. 0:00

Őseink kultúrától független örök bölcsessége volt, hogy "Amint fent, úgy lent!" Vagyis ők még érezték ezt az isteni törvényt: az ember nem szakítható ki a világegyetemből, össze vagyunk kapcsolva a mindenséggel és egymással egyaránt.
Einsteinhez köthető az alábbi megállapítás: "Nézz mélyen a természetbe, és mindent jobban megértesz majd!" A sejtmagunkban lévő DNS spirálja és a tejútrendszer spirálisan elhelyezkedő csillagainak szerkezete arányaiban teljesen megegyezik(!)
Bohm (1980, idézi Combs és Holland, 1997) kvantumfizikus szerint a spirálalak egy mélyebb rendező elvhez idomuló kozmikus forma, archetípus, mely megjelenik egy kagylóban, az örvényben, a napraforgó magjainak elrendezésében vagy éppen a spirálgalaxisokban. Mivel a spirálalakzat és más alakzatok mindenütt jelen vannak, ezért Bohm Junghoz hasonlóan kozmikus archetípusok létére következtet.
Ennek megfelelően Bohm (1980, idézi Combs és Holland, 1997) elméletében az univerzum két szintje különíthető el: az explicit rend, vagyis a látható anyagi világ, és az implicit rend, mely egy mélyebb rendező elvet követ, és tartalmazza ezeket a kozmikus formákat/archetípusokat, melyek kifejeződnek az explicit rendben.
Jung úgy gondolta, hogy ilyen kozmikus formákhoz hasonló archetípusok alakultak ki az emberiség több ezer éves története során is, melyek a kollektív tudattalanban lakoznak és szintén metafizikai természetűek, vagyis a tudatban és a fizikai világegyetemben egyaránt megjelennek.

Amikor Jung (1973, idézi Combs és Holland, 1997) a halszimbólum jelképes értelméről szóló munkáján dolgozott, két nap alatt feltűnően sokszor került halakkal kapcsolatos helyzetekbe. Bohm szinkronicitás-magyarázata szerint Jung halak körül járó gondolatai beépültek az implicit rendbe, hogy azután az explicit rendben is kifejeződhessenek, úgy, ahogy az álombéli szkarabeusz is igazi bogárként jelent meg.

Bohm (1980, idézi Combs és Holland, 1997) szerint a pillanatnyi gondolat belemerülhet az implicit rendbe, hogy azután az anyagi valóságban tűnjön fel ismét, de éppen fordítva is működik, az anyagi valóság eseménye is belemerülhet az implicit rendbe, hogy utána gondolatként tudatosuljon. Pl. amikor valakire gondolunk, aki éppen ez idő tájt adhatta postára a nekünk szóló levelet, vagy aki néhány pillanattal később felhív bennünket telefonon. Vagyis oda-vissza működik ez a hatás.
Sőt, Chester (1981, idézi Combs és Holland, 1997) szerint az okság elve időben előre és hátra egyaránt működik, vagyis az agy jelenlegi állapotát befolyásolhatják a jövőbeliek.
Teljesen hétköznapi jelenség a parapszichológiai ESP (érzékeken kívüli észlelés)-kísérletekben, hogy a kísérleti személynek a kártyacsomagból véletlenszerűen kihúzott lapokat kell kitalálnia, és nagyobb találati arányt ért el, mint az a valószínűségszámítás alapján várható lenne. Ugyanennek a kísérletnek továbbfejlesztett változatában csak másnap húzzák ki a lapokat a pakliból, miután előző nap a kísérleti személy már megnevezte a kihúzott(!) kártyákat.
Koestler (1972, idézi Combs és Holland, 1997) szerint ha kellően kitágítjuk a szinkronicitás fogalmát, akkor a legtöbb parapszichológiai jelenség a szinkronicitás keretén belül is értelmezhető, ennek alapján gyakorlatilag valamennyi ESP-jelenség - a telepátia, a prekogníció, a pszichokinézis - a szinkronicitás különös esetének tekinthető. Azaz ennek alapján a parapszichológia csupán egyetlen területtel foglalkozik, ez pedig a szinkronicitás.

Nos, talán sok korábbi cikkemből is kiderült, hogy egyáltalán nem berzenkedem a parapszichológiai kutatásoktól, hiszen ezáltal nyugati, tudományos módszerekkel történik olyan dolgok vizsgálata, melyek nem illeszkednek jelenlegi materialista világképünkbe. (Arról most ne beszéljünk, hogy igen sok tévképzet él a parapszichológiáról és a transzperszonális pszichológiáról hazai körökben, mivel többen meglátták bennük az anyagi lehetőségeket, és ezoterikus blablaként próbálták eladni mindkét irányzatot, de ez nem a két irányzat hibája, szóval érdemes nem bizalmat veszteni ezzel a két tudományággal kapcsolatban).

Ezért egy ide illeszkedő gyakorlati példával szeretném illusztrálni a fentieket, mely személyes, és talán elérkezett az idő, hogy megosszam tágabb körökben is.
Az intuícióm elég jó, és nagyon sokszor érkeznek hozzám jövőbeli információk – ezt prekogníciónak nevezzük. Ám a legkülönlegesebb élményemet akkor is közzéteszem itt, ha többen elképzelni sem tudják hasonló élmények létezését, és akkor is, ha sok szakmabeli megkövez ezért, de a tudomány azért tudomány, mert megvizsgálja a tapasztalatokat, és nem azért tudomány, hogy elzárkózzék a jelenleg általa megalkotott világképbe nem illeszkedő tapasztalatoktól. Az más kérdés, hogy a tudomány megmerevedése, Tart (2010) szerint a tudományizmus hívei pontosan ezt teszik, de nem vagyok hajlandó ilyen hamis attitűdöt kiszolgálni, a fenomenológia éppen úgy kutatja a világ dolgait, hogy a saját élményeinket vizsgáljuk, úgyhogy íme a sztorim:

17 éves voltam, középiskolás. Reggel csörgött az ébresztőm, de még visszaaludtam 5 percre, a telefonomat szundira állítva – és álmodtam is, így módosult tudatállapotról volt szó: Az álmomban német órán ülünk, Edit néni magyaráz valamit, Ildi előttem átlósan ülve sóhajt és hátradől, majd kicsöngetnek. Valójában az ébresztőórám hangját hallottam az álmomban iskolacsengőként. Néhány hosszú másodperc történése volt az álom, melyre pontosan emlékeztem miután felébredtem, ugyanúgy, ahogy minden álmunkra emlékszünk, ha épp megszakítja az ébredésünk.
Ezután folytatódott szépen a napom, felkeltem és elmentem iskolába, majd kora délután elkezdődött a német óra… A reggeli álmomat már régen elfelejtettem, de amikor belekerültem az álombeli szituációba, akkor kissé ledermedtem. Tulajdonképpen hasonló érzés volt, mint amikor deja vu-t élünk át, azzal a kivétellel, hogy nem közben, hanem MIELŐTT megtörténtek volna az adott pillanatok, pontosan tudtam, hogy mi következik! És szépen sorban lejátszódott az egész jelenet. Hihetetlen volt.

Einstein is elmondta már, hogy az időre hat a gravitáció, és hogy normális fizikai tény, hogy a tér és az idő is meghajlik… Bár nem értek a fizikához, de mégis úgy tűnt, hogy valahogy a jövő néhány pillanatra megmutatta magát, mintha „áthajlott” volna a jelenbe, és ezáltal nem csupán szimbolikusan, hanem konkrétan láttam álmomban a két szememmel fél nappal korábban azt a jelenetet, amit napközben fizikailag is, ugyanúgy, ugyanabban a helyzetben átélhettem(!). Most belegondolva az tovább fokozza az élmény jelentőségét, hogy az iskolacsengőt az 5 perc szundira állított, pontosan x időben csörgő ébresztőórám hangja alkotta meg álmomban – legalábbis akkor még azt gondoltam. Mintha lett volna az eset mögött valamilyen tervezés, mely legalábbis gondoskodott róla, hogy ez a néhány másodpercnyi látomás éppen akkor érjen véget az iskolacsengő csengetésével, amikor csörög az órám…

Mások egyébként már megalkották a fenti tapasztalat elméleti hátterét: Loye (1983, idézi Combs és Holland, 1997) pszichológus szerint bizonyos „ihletett pillanatokban” tudatunk közvetlen kapcsolatba kerül az implicit renddel, és olyan információk birtokába jutunk amelyeket az explicit rend, mindennapi világunk nem tartalmaz, mely szerinte magyarázatot ad az idő és tér által nem korlátozott érzékszerven túli érzékelés jelenségeire.
Pauli, elméleti fizikus és a kvantumfizika úttörője és Jung pedig felvetették, hogy a klasszikus fizika megszokott triádját - a teret, az időt és az okságot - ki kellene egészíteni egy negyedik elemmel, a szinkronicitással, és így tetramert kapnánk. E negyedik elem az okság ellenpólusa lenne, mivel az nem oksági elven működik (Combs és Holland, 1997).
Nem a materiális világképet erősíti az a tény sem, hogy a tudatállapotok sokkal jobban „hasonlítanak" a fizikai világ eseményeihez, mint az agy állapotai. Például Jung betegének tudatában megjelent aranyszínű szkarabeuszbogár formáját tekintve jobban hasonlít az igazi, élő bogárhoz, mint az agyában lejátszódó elektromos és kémiai folyamatok (Combs és Holland, 1997).

Bohm (1980, idézi Combs és Holland, 1997) elmélete alapján az implicit rend alakíthatja az explicit rendben lezajló eseményeket úgy, hogy valaki számára jelentést kapjon egy helyzet, szerinte a tudat ad jelentést, értelmet, vagy az ő kifejezésével élve szignifikanciát az eseményeknek.
Bohm (1980, idézi Combs és Holland, 1997) holografikus világegyetem képe túllép a szellem és az anyag, a tudat és az anyagi világ klasszikus megkülönböztetésén: ugyanis a jelentés eredete és az anyagi világban való megnyilatkozása ugyanaz(!). Szerinte az implicit rend mögött is van egy rendező elv, ez a szuperimplicit rend, az ebből fakadó üzenet áthatja az anyagi világot és a tudatot is. A szinkronicitás ennek alapján egy jel, mely emlékeztet bennünket a tudat és az anyagi világ szétválaszthatatlan egységére.

(A cikk folytatása következik.)

A cikk harmadik részében felhasznált irodalom:

Combs, A., Holland, M. (1997). Szinkronicitás. Egybeesések a tudomány és a legendák történetében. Édesvíz Kiadó, Budapest.

Tart, C. T. (2010). A materializmus vége. A tudomány és a spiritualitás találkozása a paranormális jelenségek bizonyítékainak fényében. Ursus Libris, Budapest.

Közvetett hivatkozásként:

Bohm, D. (1980). Wholeness and the implicate order. Routledge & Kegan Paul, London.

Chester, A. N. (1981) A physical theory of psi based on similarity. Psychoenergetics 4, 1981. febr. 89-111. o.

Jung, C. G. (1973). Svnchronicity. An acausal connecting principle. CW, Vol. 8. N. J. Princeton Univ. Press, Princeton.

Koestler, A. (1972). The roots of coincidence. Random House, New York.

Loye, D. (1983). The sphinx and the rainbow. Shambhala, Boulder.

Írta:
Bogdán Brigitta

Akkor most léteznek-e véletlenek? A szinkronicitásról a terápiás kapcsolat tükrében - II. rész

2016. október 22. 0:00

Mindannyiunkkal többször előfordult már, hogy gondoltunk valakire, majd megcsörrent a telefonunk, és éppen az a személy volt a vonal túlsó oldalán, aki pár pillanattal korábban már az elménkben beköszönt. Ezeket a „véletlen egybeeséseket” nevezzük szinkronicitásnak. Cikkem első részében a szinkronicitás alapfogalmáról, a korai kutatási irányokról és a terápiás kapcsolatban való megjelenéséről írtam, most pedig a tudomány jelenlegi állásának alapján kezdünk el vizsgálódni a témában.

Az észrevétlen tudományos forradalom közepén

Einstein relativitáselmélete és a kvantumfizika megjelenése alapjában rázta meg a hagyományos fizikát és azóta már nem újdonság, hogy gondolataink hatással vannak a külvilágra, így a természet és az ember egysége – a régi korokhoz hasonlóan – ismét előtérbe került. Ám a köztudatban még mindig túl erős a 17. században kialakult, descartes-i mechanisztikus tudományfelfogás, mely kiszakította az embert a természet egységéből, és azóta él az az erős mítosz, hogy csak a látható dolgok léteznek, és az összes parapszichológiai jelenség (pl. a telepátia vagy éppen a prekogníció/”jövőbelátás”) lehetetlen. A klasszikus felfogás szerint két eseménynek csakis akkor lehet köze egymáshoz, ha kimutatható közöttük az oksági kapcsolat, és ez az elképzelés határozza meg hétköznapjainkat. Mégis érik a paradigmaváltás, hiszen számos érvényes tudományos kutatás bizonyította már a parapszichológiai jelenségek létezését (Tart, 2010) ráadásul az új fizika a régi korokhoz hasonlóan ismét megengedi az események nem oksági elven alapuló összefüggését, melyről éppen a szinkronicitás esetében is szó van: ilyenkor olyan távoli események egybeeséséről van szó, melyeket nem oksági lánc, hanem egészen más természetű kötelék kapcsol össze (Combs és Holland, 1997).

Bohm (1980, idézi Combs és Holland, 1997) kvantumfizikus szerint Einstein relativitáselmélete és a kvantumfizika egyaránt holisztikus, azaz összefüggő, egységes egésznek(!) tekinti a világegyetemet. Bohm szerint a világmindenséget részekre nem bontható teljességnek kell tartanunk, amelyben nincs különösebb jelentősége az egyes részek megkülönböztetésének, vagyis ha részekre szedjük és úgy vizsgálódunk, akkor magát a lényeget vesztjük el. Bohm azt is állította, hogy két részecske nem különálló létező, hanem ugyanaz a részecske, csak más szemszögből. Egy hologramhoz hasonlítja a világegyetemet, ahol annak minden kis darabja magában hordozza az egész képet.
A Bell-feltétel pedig az elvégzett kísérletek alapján kimondja, hogy szinte biztos, hogy a távoli részecskék „tudnak" egymásról. A kvantumelméletben pedig e kapcsolat jelölésére használják a szinkronicitás fogalmát (Combs és Holland, 1997).
Vagyis ha nagyon egyszerűen fogalmazunk, mindez azt jelenti, hogy ha az információ jelen van valahol a világegyetemben, az meg tud jelenni máshol is. Nézzünk erre néhány példát!

Egy láthatatlan rendező elv

A XX. század kezdetén a vitaiizmus képviselői, Driesch és Bergson azt állították, hogy az élő szervezet több, mint molekulák fizikai halmaza, létezik valamilyen átfogó, holisztikus elv, amely megszabja a fejlődés irányát. A múlt század közepére a kor mechanisztikus filozófiai felfogásán alapuló molekuláris biológiai szemlélet háttérbe szorította ezt az elméletet, Sheldrake (2009) szerint azonban a tisztán biokémiai megközelítés nem ad magyarázatot arra, hogy ha egyszer kialakult egy forma, akkor hogyan képes újra és újra megismétlődni.
László Ervin (1987, idézi Combs és Holland, 1997) pszi-mező-hipotézise kimondja, hogy ha egyszer egy forma már kialakult, akkor várhatóan újra fel fog tűnni, vagyis ha egyszer már megszületett egy gondolat vagy viselkedési forma, akkor sokkal könnyebben idézhetjük elő újra(!) (Például McDougall (in Sheldrake 1988, idézi Combs és Holland, 1997), az amerikai pszichológiai iskola megalapítóinak egyike kísérletei során észrevette, hogy a kísérletekben részt vevő patkányok gyorsabban megtalálták a kivezető utat a vízzel töltött útvesztőből, ha ugyanabból a fajból származó őseik előzőleg, a velük végzett korábbi kísérletekben már meglelték.
Pavlov, akit a kutyákban kiváltott feltételes reflex tanulmányozása tett híressé, egereket tanulmányozott, és míg az első nemzedéknek kb. háromszáz kísérletre volt szüksége a feladat elvégzéséhez, a másodiknak már csak száz, a harmadik és negyedik generáció 30 illetve 10 kísérlet után megoldotta a feladatot.)
Schwartz (in Sheldrake 1988, idézi Combs és Holland, 1997) a Yale egyetem pszichológusa, egy kísérletben egyetemistáknak az Ótestamentumból származó héber szavakat mutatott, azonban a valódi szavak közé kevert néhány értelmetlen betűcsoportot is. A héberül nem tudó hallgatók szignifikánsan nagyobb magabiztosságot tanúsítottak az igazi szavak jelentésénél, mint a hamisaknál, az Ótestamentumban gyakran előforduló szavaknál a diákok magabiztosságának aránya kétszerese volt, mint a szórványosan megjelenő kifejezéseknél. Ezt lehet úgy is értelmezni, hogy a történelem során ezeket a szavakat számtalan ember tanulta már meg (és így erős formáló mező keletkezett), a gyakori szavakat többen látták és olvasták, mint a kevésbé ismerteket.
A fenti hipotézis (Sheldrake, 1987, idézi Combs és Holland, 1997) ezzel elsőként ad magyarázatot Jung kollektív tudattalan és archetípus fogalmára, és válaszol arra, hogy miként lehetséges az, hogy bizonyos szimbólumok minden ember tudatában megtalálhatók. (Erről később még lesz szó.)

Más kutatások alapján, ha más-más szívből származó sejteket teszünk petricsészébe, akkor mindegyik a saját ritmusában húzódik össze. Amennyiben azonban a sejtek száma meghalad egy kritikus határt, hirtelen összehangolják az összehúzódás ritmusát, ahogy azt a szív normális működésénél megszoktuk. Ha néhány hangyát egy homokkupacra teszünk, először céltalanul bolyonganak, azonban ha növelni kezdjük a számukat, akkor egy ponton munkamegosztási szervezet alakul ki közöttük, ahol mindegyik hangya végzi a maga dolgát (Jantsch 1980, idézi Combs és Holland, 1997).
Ennek alapján többen úgy vélekednek, hogy kell, hogy legyen valamilyen holisztikus mező vagy erő, mely szabályozza az élő szervezetek fejlődését (Combs és Holland, 1997; Sheldrake, 2009), mely Combs és Holland (1997) szerint egyben megfelelő keretet is ad a szinkronicitás jelenségeinek. Progoff, Jantsch rendszerelméleti kutató és Koestler is arra jutottak, hogy a szinkronicitás a legmagasabb szintű kozmikus egység megnyilvánulása (1978; idézi Combs és Holland, 1997), és Jung is egy felsőbb elv megnyilvánulásának tekintette a szinkronicitást(!)

A fenti példákból is látszik, hogy a „véletlen” szó némileg átértékelődik, és a minket körülvevő dolgok korántsem annyira esetlegesek, mint ahogy a közgondolkodásban általában megjelennek. A cikk folytatásában nem csupán a szinkronicitás tudományos és filozófiai hátterét bővítjük tovább, de ennél jóval gyakorlatiasabb területekre is evezünk.


(A cikk folytatása következik.)

A cikk második részében felhasznált irodalom:

Combs, A., Holland, M. (1997). Szinkronicitás. Egybeesések a tudomány és a legendák történetében. Édesvíz Kiadó, Budapest.

Sheldrake, R. (2009) A New Science of Life. The Hypothesis of Formative Causation. Icon Books Ltd, London.

Tart, C. T. (2010). A materializmus vége. A tudomány és a spiritualitás találkozása a paranormális jelenségek bizonyítékainak fényében. Ursus Libris, Budapest.

Közvetett hivatkozásként:

Bohm, D. (1980). Wholeness and the implicate order. Routledge & Kegan Paul, London.

Jantsch, E. (1980). The Self-Organizing Universe: Scientific and Human Implications of the Emerging Paradigm of Evolution, Pergamon Press, New York.

Koestler, A. (1978). Janus: A summing up. Random House, New York.

László, E. (1987). The psi-field hypothesis. IS Journal 4, 13-28. o.

Sheldrake, R. (1987). Part I: Mind, memory and archetypes — Morphic resenance and the collective unconscious. Psychological Perspectives 18.

Sheldrake, R. (1988). The Presence of the past. Random House, New York.


Írta:
Bogdán Brigitta

Akkor most léteznek-e véletlenek? A szinkronicitásról a terápiás kapcsolat tükrében - I.rész

2016. október 21. 0:00

Egy különös tapasztalatot szeretnék megosztani Önökkel, mely minden gyakorló segítő tanácsadó, terapeuta számára ismerős élmény. Történetesen az, hogy adott életszakaszunkban azonos témával fordulnak hozzánk különböző kliensek; olyan témával, mely adott időszakban a legjobban érinti magát a tanácsadót is – legyen az szorongás, párkapcsolati krízis, a nőiség témaköre vagy éppen indulatkezelési problémák, és a sor végtelen.

Egy egyéni tanácsadással kapcsolatos ELTE-n hallgatott egyetemi kurzusom szupervíziós kérdése ez volt: Vajon miért küldte hozzám a Sors ezt az adott klienst? Vajon miért pont én és pont most tudok neki leginkább segíteni?

Gyakran tapasztaljuk a hétköznapi életben is, hogy az események összhangban, szinkronban vannak, szinte egyszerre, vagy időben nagyon kis különbséggel kapjuk meg ugyanazt az üzenetet különböző forrásokból. Mivel a szinkronicitás az életünk minden területét áthatja, így egy segítő kapcsolatban is megjelenik – a tapasztalatok szerint főleg akkor, ha azt valóban jól csináljuk (de erről majd később).

Csak hogy pontosan értsük, miről is van szó: Carl Gustav Jung éppen egy páciense aranyszínű egyiptomi szkarabeuszról szóló álombeszámolóját hallgatta, amikor a bogár Európában honos rokona koppant az ablaküvegen (Jung, 1973; idézi Combs és Holland, 1997). A páciens állapotában ekkor fordulópont következett be, az esemény fontos felismeréseket hozott számára. Jung mélyrehatóan foglalkozott szimbólumokkal, és az egyiptomi mitológiában a szkarabeusz az újjászületést jelképezi. A szinkronicitás fogalma is magától Jungtól származik, aki évtizedeken keresztül foglalkozott a jelenséggel.
Egy másik példa a szinkronicitásra: amikor Jung (1973, idézi Combs és Holland, 1997) a halszimbólum jelképes értelméről szóló munkáján dolgozott, két nap alatt feltűnően sokszor találkozott a hal szimbólummal. (És itt most nem arról a megszokott pszichológiai jelenségről van szó, hogy amikor figyelünk valamire, akkor azt előbb észrevesszük; pl. ha éhesek vagyunk, több pékséget látunk hazafelé menet.) Azokról a találkozásokról beszélünk, amikor az élmény során földbe gyökerezik a lábunk, és jelentést, üzenetet tulajdonítunk neki, mert úgy érezzük, hogy nem vagyunk egyedül a Világegyetemben.

A fentiekhez hasonló eseményeket mindannyiunk átéltünk már, a szinkronicitás egy tudati jelenség és az anyagi valóság összekapcsolódását, egy időben való megjelenését jelenti, melynek alapján bizony közvetlen kapcsolat állhat fenn az emberi tudat, valamint az anyagi világ között(!) (Combs és Holland, 1997), mely tapasztalat - bár a legújabb kutatásokkal teljesen összhangban van (de erről a cikk további részében írok) – mégis aláássa a mindennapi világban megszokott időrendbe, és az ok-okozat összefüggésbe vetett bizalmunkat - teljesen jogosan.
A neuropszichológus és tudatkutató professzor Combs és szerzőtársa, Holland irodalom professzor Szinkronicitás (1997) című könyvükben részletesen összefoglalták e területet hagyományon és tudományos megközelítéseken alapuló elméleteit.

Nincs új a nap alatt

„Az a gondolat, hogy a véletlennek szándékot tulajdonítsunk, vagy az abszurditás csúcsa, vagy a mélyértelműség legmélye - ez attól függ, mit értünk rajta.” írta Schopenhauer Az ember sorsában felfedezhető Tervszerűség című tanulmányában 1851-ben, akit Jung a szinkronicitás gondolatának igazi „atyjának" nevezett. A tanulmány az „okságilag egymással össze nem függő események egyidejűségét" tárgyalja, amit „véletlen"-nek nevezünk. Schopenhauer tanítása Leibniz filozófiáján alapszik, aki szerint a lélek „örökös eleven tükre a világegyetemnek". Az elgondolás az alkímiából ered, mely szerint a lélek magában őrzi a világegyetem kicsinyített képmását, a világ egységét kifejezve – erre manapság a hologram fogalmát használjuk, melyről később szintén részletesen írok.

A szinkronicitást először az osztrák biológus, Kammerer (1919, idézi Combs és Holland, 1997) kutatta a tudomány eszközeivel a múlt század elején, aki megfigyelte, hogy hasonló események hasonló eseményeket vonzanak. (Ezt sorozatok törvényének nevezte el, és működését egy különleges tehetetlenségi erőnek tudta be, amely vonzza a hasonló eseményeket.) Például a szerencsejátékosoknak egyszer nyerőszériájuk van (hullámhegy), máskor pedig rendre veszítenek (hullámvölgy), de Murphy törvénye is erre példa.
Erre a tanácsadási és terápiás folyamatot tekintve nagyon érdekes tapasztalat, hogy amikor jó passzban vagyunk, több kliens jön hozzánk, amikor pedig nem találjuk a helyünket, akkor érdekes módon a meglévők is megfogyatkoznak.

A cikk következő részében a szinkronicitás mai tudományos magyarázatával, az imával és meditációval való kapcsolatával, továbbá előidézésének lehetőségével is foglalkozom. Tartson velem, nagyon érdekes lesz!


A cikk első részében felhasznált irodalom:

Egyéni tanácsadás gyakorlat (2015). ELTE Tanácsadó szakpszichológus képzés.

Combs, A., Holland, M. (1997). Szinkronicitás. Egybeesések a tudomány és a legendák történetében. Édesvíz Kiadó, Budapest.

Közvetett hivatkozásként:

Jung, C. G. (1973). Synchronicity. An acausal connecting principle. CW, Vol. 8. N. J. Princeton Univ. Press, Princeton.

Schopenhauer, A. (1851). Sämtliche Werke, 8. kötet.

Kammerer, P. (1919). Das Gesetz der Serie. Versagts-Anstalt, Stuttgart und Berlin.

Írta:
Bogdán Brigitta

Valami, amit nem biztos, hogy tudunk Maslow szükségletpiramisáról

2016. augusztus 3. 0:00

Maslow híres szükségletpiramisa széles tömegek előtt is ismert, az azonban kevésbé, hogy nem sokkal halála előtt átgondolta az egész elméletet, és ezáltal szerepet kapott benne a spiritualitás és a transzcendencia szükséglete is.

Maslow a humanisztikus pszichológia egyik alapító atyja, mely az orvosi eredetű pszichoanalízis majd a mindent viselkedés alapon (főleg állatkísérletekre alapozva) vizsgáló behaviorizmust követő harmadik erőirány volt, ahol már az emberben meglévő fejlődési potenciál, és a patológiás működés helyett az egészséges működésből való kiindulás is tágította a pszichológiai emberképet.
Nem sokkal később a humanisztikus pszichológia kinőtte saját kereteit, és a belőle kifejlődő negyedik erőirány, a transzperszonális pszichológia a spirituális és önmagunkon túlmutató élményekkel is foglalkozni kezdett.

Az önmegvalósítás a humanisztikus pszichológia egyik központi fogalma, mely alapvető motivációnkat, vágyunkat jelenti arra, hogy a bennünk lévő potenciált kibontakoztatva és képességeinket kihasználva azzá váljunk, aminek és akinek elérésére képesek vagyunk. Maslow szükségletpiramis-elméletében magatartásunkat egyéni szükségleteink kielégülésének mértéke határozza meg, és ha alapvető szükségleteinkben hiányt élünk meg, az megakadályoz minket abban, hogy a magasabbrendű szükségleteinkre és az önmegvalósításra koncentráljunk.
A szükségletpiramis legalján helyezkednek el a fiziológiai (élettani) szükségletek (pl. szomjúság és éhség csillapítása), melyek kielégítése fennmaradásunk alapvető feltétele. Amennyiben ez megtörténik, figyelmünket a biztonsági szükségletek felé tudjuk fordítani, ide tartozik az egészség, az elért életszínvonal, a mindennapi tevékenység kiszámíthatósága, megbízhatósága és védettsége. A piramis következő szintjén található a szeretet és a valahová tartozás szükséglete, tehát itt jelenhet meg a társas kapcsolatok igénye. Ezt követi az elismerés és megbecsülés iránti szükséglet, melynek kielégülése önbizalomhoz vezet. A piramis tetején helyezkedik el az önmegvalósítási szükséglet, mely az önmagunk kiteljesítésére való igényünket szimbolizálja, általa adhatunk értelmet az életünknek. Maslow élete vége felé ezt a korábbi ötlépcsős piramist hétlépcsősre bővítette, közvetlenül az önmegvalósítás szükséglete alatt megjelentek a kognitív (tudás és megismerés iránti vágy) és az esztétikai (szépség, a dolgok rendezettsége, a szimmetria iránti törekvés) szükségletek (Maslow, 2003; Carver-Scheier, 2003; Kádár, 2012), és megkülönböztette a hiány alapú szükségleteket a növekedés alapú szükségletektől. A hiány alapú szükségletek (fiziológiai, biztonsági, szeretet, valahová tartozás és elismerés szükséglete) elérése feszültségcsökkenéssel jár, míg a növekedés alapú szükségletek (kognitív, esztétikai, önmegvalósítás szükséglete) belső növekedésre, önmegvalósításra, a bennünk lévő lehetőségek kibontakoztatására ösztönöznek.

Az elmélet alapján úgy tanuljuk, hogy amíg az alacsonyabb igények nincsenek kielégítve, addig a magasabb rendűek nem adhatnak motivációt, például ha éhezünk, és nincs tető a fejünk fölött, akkor az önmegvalósítás szükséglete nem lesz fontos számunkra (Kádár, 2012).

Azonban az elméletet nem igazolja, ha valaki éppen éhségsztrájkol vagy az életét áldozza egy fontos ügyért. Gondolhatunk éppen Gandhira is, vagy vallásos, egy adott eszme mellett kiálló, történelmünkbe is gyakran hősként vagy példaképként bevonuló személyiségekre, de Kádár (2012) példaként Kőrösi Csoma Sándor életét hozza fel, aki hosszú évekig élt spártai körülmények között aszkétaként és közben fáradhatatlanul írta tanulmányait, megalkotta a tibeti-angol szótárt, mélyrehatóan tanulmányozta a szanszkrit nyelvet és közben semmilyen külső támogatást nem fogadott el, mely puritán életkörülményein segíthetett volna.

Maslow ezért a kritikák hatására élete vége felé felülbírálta elméletét, és posztumusz megjelent könyvében leírta, hogy az önmegvalósításhoz nem feltétlenül szükséges az elsődleges élettani szükségletek kielégülése. Ugyanis születésünktől kezdve van bennünk egy fejlődésre irányuló motiváció. Ennek értelmében a piramist is módosította, és tetejére, az önmegvalósítás szükséglete fölé emelte a transzcendencia szükségletét, mely a világegyetemmel való egység érzését jelenti (Kádár, 2012).
Ennek taglalása már a transzperszonális pszichológia területét képezi.

Felhasznált irodalom:
Carver, C. S., - Scheier, M. F., (2003). Személyiségpszichológia. Osiris Kiadó, Budapest.
Kádár, A. (2012). A pillangó útja: Megújulás, átalakulás, szárnyalás. in. Bagdy, E., F. Várkonyi, Zs., Orosz, K., Kádár, A. (2012). Teljesebbé válni. Önfejlesztés, önmegvalósítás, önmeghaladás. Kulcslyuk Kiadó, Budapest.
Maslow, A. (2003). A lét pszichológiája felé. Ursus Libris.

Írta:
Bogdán Brigitta

Szólj hozzá Facebookon!

Kulturális kreatívok, akik megváltoztatják a világot!

2016. július 5. 8:00

Társadalmunk átalakulóban van, és jelenleg olyan visszafordíthatatlan változások zajlanak le értékeinkben, melyek vélhetően meghatározzák majd a 21. század fejlődését is. A ’60-as években kialakuló ellenkultúra és az útjukra indult társadalmi mozgalmak hatására ma már elfogadott tény, hogy az ipari növekedés határaihoz közelít, és jelenlegi társadalmi-gazdasági rendszerünk, sőt civilizációnk, a jelenlegi formájában hosszú távon nem fenntartható, és jelentős változtatásokra van szükség, ha még terveink vannak ezen a bolygón.

A jóléti társadalmak lázasan keresik a megoldást a nyugdíjrendszer problémáira, a Föld népességének kis része felemészti az erőforrásokat, míg a legtöbben éheznek. Ha nem történik jelentősebb változás, néhány évtizeden belül ökológiai katasztrófával nézhetünk szembe.

A világ tehát jelenleg óriási átalakuláson megy keresztül, néhány évtized múlva alapjaiban nem lesz - nem lehet – ugyanolyan, mint jelenleg, hanem egy egészen más irányt kell vennünk. És egyre többen vannak azok, akik tenni is szeretnének az általuk hitelesnek tartott értékrend – egyben saját értékrendjük - láthatóságáért, és aktívan keresik azokat a módszereket és vezetőket, akik ebben támogatást nyújthatnak, és egy polgáraival igazságosabb társadalmi rendszer, a Földdel pedig harmonikusabb együttélés módjának alapjait rakhatják le, és kezdhetik felépíteni.

Három versengő szubkultúra

A modernek
A modern kultúra a mainstream kultúra, mely a felvilágosodás óta, mintegy ötszáz éve tartja magát, így a legtöbben ennek a szubkultúrának a képviselői. A modernek leginkább a személyes siker és anyagi nyereségek szűrőjén keresztül látják a világot, élvezik a nagyvárosok adta lehetőségeket, a nagyvállalatoknál történő munkavégzés által előteremthető fizikai javakat, a legmodernebb technológiák, a tömegmédia, és a modern élet fogyasztói kultúrájának jutalmait. A modern kultúra vívmányai a globális piacgazdaságtól az elméleti egyenlőség, személyes szabadság és a polgári jogok megvalósulásáig igen széleskörűek. Azonban a veszteségek sorát gyarapítja a harmadik világ és az alsóbb társadalmi rétegek leszakadása, a gyökereinktől való elszakadás és a mértéktelen környezetszennyezés.

A tradicionálisok
A tradicionális értékeket vallók szubkultúrája a modernizmusra adott reakció, mely elutasítja a modern értékeket és lázad a fogyasztói kultúra ellen. Tagjai idealizálják a múltat, és a 19. századi világszemléletet, továbbá a hagyományos értékeket képviselik. A vidéki, kisvárosi, vallásos, konzervatív irányvonal tagjai, valamint az idősebbek nagy százaléka is ide tartozik. Számuk azonban folyamatosan csökken, az USA-ban 1950-ben még a társadalom 50%-át alkották, ehhez képest ma alig közelítik meg a 25%-ot.

A kulturális kreatívok
Az előző két szubkultúra mellett – bár tagjai alig tudnak egymásról - hatalmas tömegek gondolkodnak egészen másképp, akik nem elutasítják, hanem inkább meghaladják a modern értékeket. Ők a kulturális kreatívok, akik világnézetük, értékeik és életmódjuk által új kultúrát hoznak létre, hidat képezve a modernek és a tradicionálisok között. A legfontosabb értékeik közé tartoznak az ökológiai fenntarthatóság, a megfelelőbb egészségügyi ellátás és oktatás kialakítása, a közösségek újjáépítése, a kapcsolatok és a családi élet javítása, a nők helyzetének és a harmadik világ ügyének felkarolása, hitelesség követelése a társadalmi életben, az altruizmus fontossága, társadalmi lelkiismeret, társadalmi optimizmus, az önmegvalósítás, a spiritualitás és pszichológiai fejlődés iránti elkötelezettség, mint komplex értékek.
A hierarchikus rendszerekkel és a társadalmi presztízs fitogtatásával szemben ők a szabad közösségekben hisznek, a Föld és az emberiség kapcsolatára pedig úgy tekintenek, mint egy élő rendszerre, ahol minden kihat és visszahat mindenre. Elhivatottak annak irányában, hogy a saját értékeik szerint, autentikusan éljenek, cselekedeteik és belső meggyőződésük minél nagyobb összhangjában - hitelesen. Mindezek mellett ugyanolyan fonos számukra, hogy hasznos tagjai legyenek a társadalomnak, és számukra hiteles szakmát választva a saját világszemléletükbe is beleillő, értelmes életet éljenek.
A kulturális kreatívok saját magukban kívánják megtalálni a létezés alapját a társadalom által sugallt kép helyett. Ebben segítséget nyújt a hatvanas évek ellenkultúrája és mozgalmai hatására elinduló integráció a nyugati és keleti szemlélet között, s az ennek hatására kialakuló humanisztikus és transzperszonális pszichológia, de a buddhista meditációs gyakorlatok vagy akár őseink tanításainak felelevenítése is.

A hatvanas években kulturális forradalom söpört végig a nyugati kultúrában, mely megteremtette a posztmodern társadalom alapjait. Az ellenkultúra (ideértve a hippi mozgalmat, diákmozgalmakat, stb.) egyre nagyobb tömegeket szippantott be, és az egyoldalú racionális gondolkodás és a végtelen felhalmozás értékei mellett merőben más értékek is feltűntek, és az emberek egyre nagyobb számban fogadták el azokat természetesként.
A kulturális kreatívok a nyugati és keleti szemlélet integrációja által a környezetvédelem és fenntartható fejlődés fontossága mellett már ebben az időben is a keleti spiritualitással, az egészséges működésre és önkiteljesítésre fókuszáló humanisztikus pszichológiával, a holisztikus egészségtannal, a bio vagy vegetáriánus ételekkel és a pszichedelikus mozgalmakkal kapcsolatos kérdésekre fókuszáltak.

A kulturális kreatívok száma folyamatosan növekedett. Míg az 1960-as években az amerikai felnőtt lakosság alig 4%-áról lehetett kijelenteni, hogy kulturális kreatív, 1995-ben már az amerikai felnőttek 23,6%-áról (44 millió) volt elmondható ugyanez. 1999-re arányuk elérte a 26%-ot (50 millió), 2008-ra a 35%-ot (80 millió).
Számuk drasztikus növekedésének egyik oka, hogy az új értékek és világszemléletük kinőtte a korábbi kereteket és integrálódott a hatvanas években útjára induló új társadalmi mozgalmakba, melyek a polgári jogokat, a nők, a melegek, az állatok jogait, a társadalmi igazságosságot, a harmadik világ leszakadásának csökkentését és az éhezés megszüntetését tűzték ki zászlajukra, illetve az ökológiai változásért és a háborúk ellen küzdöttek – és teszik ezt a mai napig.
A növekedés másik oka pedig az információs társadalom 1950-es évektől tapasztalható térhódítása volt: az információ terjedésére ugyanis jellemző, hogy az a média egyre szélesebb köréből szerezhető meg, melynek következtében manapság már nem csupán fentről áramlik lefelé (televízió), hanem lentről is felfelé (internet).

A kulturális kreatívok fele, a „kemény mag” élen jár a szubkultúra kreatív kezdeményezéseiben, ők a fenntarthatóság fontos ügye mellett a belső életükre és személyes fejlődésükre is intenzív figyelmet fordítanak. Mivel kétszer annyi nő tartozik közéjük, mint férfi, ezért azt is kijelenthetjük, hogy napjainkban az inkább nőknek tulajdonított értékek térhódítása is folyamatban van, vagyis a bal agyfélteke dominanciája – mely a racionálisabb gondolkodást eredményezi -, mellett egyre nagyobb szerep jut a jobb agyféltekés gondolkodásnak; az intuíció, az empátia és a kreativitás értékeinek, melyek korábban kevésbé számítottak valódi értéknek. Ez a szervezetek szintjén is jelentkezik, – bár ez hosszú folyamat – a női vezetők egyre inkább egyenrangú partnerként vannak kezelve.
(Természetesen ezzel nem azt szeretném mondani, hogy a férfiak nem lennének kreatívak, empatikusak vagy intuitívak, de a modern értékek egyeduralma korábban ezeket az értékeket határozottan másodlagosként ismerte el a racionalitás értéke és a tudomány megismerési módja mögött.)
Ez új kapcsolódási formákat is jelent emberek között, mely igencsak előremutató.

A periférián elhelyezkedő „zöld kulturális kreatívok” jóval pragmatikusabbak, ők az ökológiai fenntarthatóság és a társadalmi felelősségvállalás elkötelezettjei, de a személyes fejlődésük és a személyközpontú értékek iránt csak átlagos érdeklődést mutatnak, viszont következetesen követik és támogatják a kemény magot.

A kulturális kreatívok minden társadalmi rétegben megtalálhatók, ezért nem írhatók le egyértelműen foglalkozás, képzettség vagy jövedelem alapján. A legfontosabb ismertetőjegyeik az értékeik, a világnézetük és életstílusuk.
Bizonyos szempontból láthatatlan populációnak tűnnek, hiszen nincsenek társadalmi helyszíneik ahol találkozhatnának, nem szimbolizálják őket hivatalos klubok, szervezetek, egyházak vagy politikai csoportok, nem gyártanak kizárólag az ő ízlésüknek megfelelő TV műsorokat, filmeket vagy egyéb médiaterméket, nincs intézményi hovatartozásuk, vagy a szélesebb kultúrához való hozzátartozásuk.

Inkább a társadalom kulturális mozgalmáról van szó, melynek létezése eredményei által nyilvánvaló: a zöld vállalkozások támogatása, a bio-ételek, az alternatív- és komplementer medicina, a spiritualitás és a pszichoterápiák új formái nem létezhetnének a kulturális kreatívok nélkül. Ők a jelen idők fő mozgatói. Azonban éppen a fentiek miatt nincsenek tisztában egymás létezésével sem, így gyakran magányos farkasként tekintenek magukra, és társadalmi erejük nagyságát sem ismerik fel.

Egy új világ küszöbén

A 20. századot alapvetően meghatározta a modern gondolkodás és az annak köszönhető technológiai újítások, ám úgy tűnik, hogy ez a szemlélet nem képes megoldani az általa generált, és a jelen korunkban elhatalmasodó globális éghajlati válságot és az azt kísérő ökológiai pusztítást.

Jelenleg világszerte csupán a felnőttek 40%-a tartozik a modern értékeket valló szubkultúrához, és amíg a 2000-es évek elején csak a társadalom 40%-a értett egyet a kulturális kreatívok által megfogalmazott globális kérdésekkel, addig 2008-ban a teljes népesség 50-80%-a!
Tehát a világ rohamosan változik, és becslések szerint 2020-ra az amerikai népesség fele már a kulturális kreatívok értékeit fogja alapvetőnek elfogadni.

Az emberek jelenleg tudatában vannak a fenyegető éghajlati válságnak, és hogy ennek megoldása fontos, de még nem érzik sürgősnek, mivel a mainstream média a modern kultúra értékeinek szószólója, a modern világnézet kapuőre. Ám az mindenképpen nyilvánvaló, hogy a modernista paradigma végtelen gazdasági növekedésre való törekvése nem folytatható egy véges bolygón, az új alternatívák pedig már megjelentek, és úgy tűnik, hogy a kulturális kreatívok azok, akik képesek kreatív válaszokat adni az ökológiai fenntarthatóság kérdésére és az éghajlati krízisre.

Az elmúlt néhány évben az USA-ban, Nyugat-Európában és Japánban végzett, egymástól teljesen független kutatások kimutatták, hogy a felnőtt népességet tekintve a kulturális kreatívok száma 33-37% között van, átlagosan 35%. Vagyis egy feltörekvő, planetáris kultúráról van szó, ahol az értékek és a világszemlélet átívelnek a nemzeteken.

Ray (2008) szerint ez a kultúra híd lehet a nemzeti és vallási konfliktusok megoldásában is, mivel beemel holisztikus és egyetemes, spirituáls elemeket is, és bölcsebb kultúraként nem az elitet, hanem általában az embert támogatja, új alapokat teremtve a fenntarthatóság számára.

Ha felismertük magunkban, hogy mi is ezt az egyre gyarapodó szubkultúrát gyarapítjuk, akkor önmagunk számára már jó ideje világos lehet, hogy egy saját szemléletünkkel autentikus élet felé merre vezet az út, viszont talán meglepődünk, hogy sokkal többen vagyunk, mint azt korábban gondoltuk. Az erős értékrendszerünk a világban való helyünket és önmagunkat is segít még pontosabban definiálni, mely által életünket számunkra értelmes és hiteles célokkal tudjuk felruházni. Ezekért folyamatosan küzdhetünk, mely nagymértékben tehet hozzá a boldogságunkhoz is.

Felhasznált irodalom:
Anderson, S. R., Ray, P. H. (2009). Kulturális kreatívok. Akik képesek megváltoztatni a jövőt. Pilis-Print Kiadó
Ray, P. H. (2008). The Potential for a New, Emerging Culture in the U.S.. Report on the 2008 American Values Survey.
Tibbs, H. (2011). Changing Cultural Values and the Transition to Sustainability. Journal of Futures Studies, Vol. 15(3). 13 – 32.

Bogdán Brigitta