Blog

„Nincs kanál” - Találkozások a személyközpontú tanácsadásban és terápiában

2017. március 1. 0:00

„- Ne próbáld elhajlítani, mert az lehetetlen. Helyette inkább próbáld felismerni az igazságot!
- Miféle igazságot?
- Hogy nincs kanál.
- Nincs kanál?
- Akkor majd látni fogod, hogy nem a kanál hajlik, hanem te magad.”
(Részlet a „Mátrix” című filmből.)

A Mátrix című klasszikusból idéztem, melyről a terápiás kapcsolat jutott eszembe. A „terápiás kapcsolat” maga tudományos kutatások szerint minden terápiás módszerben a leghatékonyabb tényező, mely a rogersi (személyközpontú) terápiában van a legtisztábban jelen.

A rogersi tanácsadás/terápia titka nem az értelmezés vagy a gondolati átkeretezés, hanem két lélek egyszeri, megismételhetetlen találkozása az „itt és most”-ban. Ennek előfeltétele a terapeuta/tanácsadó hitelessége, mély empátiája és feltétel nélküli elfogadása a kliens felé. Vagyis a rogersi terápiában részt vevő két személy teljesen egyenrangú, és azáltal, hogy a tanácsadó megteremti a személyiség kiteljesedéséhez szükséges feltételeket, megszülethet a gyógyító pillanat.

„Nincs kanál” – mondja a tanítvány Neo-nak a Mátrix című filmben. Mi magunk vagyunk a kanál. Terapeutaként nem feltétlenül szükséges fejben erőlködnünk ahhoz, hogy jöjjenek a kívánt eredmények, inkább érdemesebb nyitottnak lenni és hagyni az intuíciónk és empátiánk által rajtunk átfolyó hiteles érzések megjelenését, hogy ezáltal kapcsolódjunk saját mély énünkhöz, és így megszülethessen a sikeres kapcsolódás a klienshez is, megszülethessen a „pillanat”… Maga Rogers is gyakran követte intuícióját, belső megérzését, amikor nem az intellektusára hagyatkozott, hanem azt tette, ami „jónak és igaznak tűnt” számára, sőt, élete vége felé adott előadásaiban már ezt a jelenséget tartotta a gyógyítás fő faktorának:

“Terapeutaként azt találtam, hogy amikor legközelebb vagyok belső, intuitív énemhez, amikor valahogyan a bennem lévő ismeretlennel érintkezem, amikor a kapcsolatban talán kissé megváltozott tudatállapotban vagyok, akkor bármit is csinálok, az mindenképpen gyógyít. Ilyenkor pusztán a jelenlétem felszabadító erő és segítő. Semmiképpen nem tudom ezt az élményt erőszakkal létrehozni, de amikor képes vagyok ellazulni és transzcendentális központomhoz közel tudok kerülni, akkor furcsa és impulzív módokon viselkedhetem a kapcsolatban, olyan módokon, amelyeket nem tudok racionálisan megindokolni és amiknek semmi közük gondolkodási folyamataimhoz. De ezek a furcsa viselkedések valami különös módon helyesnek bizonyulnak. Ezekben a pillanatokban úgy tűnik, hogy az én belső szellemem kinyúl és megérinti a másikét. Kapcsolatunk meghaladja önmagát és valami nagyobbnak a részévé válik. Alapvető növekedés, gyógyulás és fejlődés van jelen.” (Carl Rogers)

Véleményem szerint ez az affektív (érzelmi alapú) rogersi, személyközpontú tanácsadás és terápia igazi lényege. Ott vagyok a klienssel, átérzem, amit érez, érzem a saját élményeimet is, miközben önmagam legmélyéhez is kapcsolódom. Kapcsolódom a másikhoz, és kapcsolódom önmagamhoz, oda-vissza töltöm ezt az érzést. Rá figyelek, és flow-élmény tölt el, kitágul az idő, beszippant a jelen, megjelenik a „lényeg”, megtörténik a találkozás, a kliensben pedig megmozdul valami, megszületik valami új. Ebben az egyszerűségben rejlik a legnagyobb varázslat.


Bogdán Brigitta

Akkor most léteznek-e véletlenek? A szinkronicitásról a terápiás kapcsolat tükrében - IV. rész

2016. november 21. 0:00

A cikk első, második és harmadik részében boncolgattuk, hogy a pszichológia és a kvantumfizika eddigi eredményei alapján feltételezhető, hogy létezik egy láthatatlan rendező elv, mely rendszerbe helyezi a körülöttünk történő eseményeket. A cikk negyedik részében a szinkronicitás megjelenését támogató körülményekről lesz szó.

Combs és Holland (1997) megfogalmazása szerint a szinkronisztikus esetek fontos vonása, hogy látszólag összefüggéstelen történések kapcsolódnak egymáshoz, melyek akár a fizikai valóságban, írott szövegben, akár gondolatban jelennek meg, mégis mindig van valamilyen közös vonás, amely összekapcsolja a két vagy több eseményt. Ezek az egybeesések valamilyen üzenetet hordoznak és miután megleltük az összekötő elemet, a jelentés magától adódik a józan ész számára.

Miért segíthet az ima és a meditáció a szinkronicitás előidézésében?

A kutatások és a tapasztalatok szerint nyilvánvaló kapcsolat áll fenn a szinkronicitás és a meditáció között: minél mélyebb meditációs állapotba jut valaki, annál több szinkronisztikus egybeesés történik vele (Russell, 1983, idézi Combs és Holland, 1997). Hasonló hatása van az imának is. Temple (in Russell, 1983, idézi Combs és Holland, 1997) brit püspök megfogalmazásában: „Míg imádkozom, egyre-másra egybeesések történnek. Ha befejezem az imát, megszűnnek".
A szinkronicitásnak tehát leginkább az a lecsendesült tudatállapot kedvez, mely mély meditáció és ima során is kialakul. Ezt az állapotot az agy koherens EEG-hullámai kísérik, a meditáció alatt az egész agy kiegyensúlyozott állapotba jut (Johnson, 1977, idézi Combs és Holland, 1997). Így meditációval vagy imával is ösztönözhetjük a szinkronisztikus egybeesések megjelenését, mely lehetőséget ad a Jung által leírt archetípusok megjelenésének is. Tart (2010) szerint a koncentráció hiánya is elősegíti a pszi-jelenségek megjelenését.

Mi értelme van a szinkronicitásnak?

Jung (1973, idézi Combs és Holland, 1997) szerint az egybeesések egy alapvetőbb, holisztikus valóságra utaló jelek. Jung hitt abban, hogy a szinkronicitás kaput nyit egy olyan valóságra, amely egyesíti a tudati és az agyagi világot. Úgy vélte, hogy a kínai tao fogalma pontosan ezt fejezi ki: valamilyen meghatározatlan egységet, amely a létező dolgok alapjául szolgál, formát ad nekik és elrendezi őket. Jung erősen érdeklődött a keleti kultúra iránt, és a Ji Csinget az egyik legrégibb ismert módszernek tartotta, mellyel „egy élethelyzetet a maga teljességében ragadhatunk meg, és a részleteket a világegyetemmel való összefüggésében szemlélhetjük." Jung szerint a külső és a belső valóság összhangja ad értelmet az ember életének!

Jung (1973, idézi Combs és Holland, 1997) úgy gondolta, hogy az egybeesések tudattalan lelki folyamatokra utalnak, Schopenhauer és Leibniz tanítása nyomán a psziché belső világa „örökös, eleven kollektív tükre a külvilágnak, a világegyetemnek". Éppen ezért az archetípusok, az egyetemes, kultúrától független ősképek e szintről felemelkedő megnyilvánulásai sem mást, mint egyetemes igazságokat fejeznek ki.
Jung elképzelése szerint a szinkronicitás azon alapul, hogy a tudattalan az atommaghasadás mintájára nagy energiára tesz szert, másutt ellenben csökken a mentális energia. Ezek az energiafolyamatok időnként „megszaladnak” és a felszabadulás után határozott formát öltenek, majd befolyásolják a psziché és a külvilág eseményeit. Ekkor érvényüket vesztik a tudat korlátai, melyek a pszichét elválasztják a külvilágtól, kapcsolat létesül a tudattalan és a külvilág között, és ez a tudat számára szinkronicitásként jelenik meg. Mint a freudi nyelvbotlások, melyeknél a feszülő belső vágyak váltják ki az elszólást, úgy a szinkronisztikus események a psziché energiafelszabadulásának kísérőjelenségei. Az energiafelszabadulást Jung numinozitásnak nevezte el. Ezt szó szerint isteni, kozmikus érzésnek mondhatnánk.
Jung szerint a szinkronisztikus egybeeséseknél mindig találunk valamilyen jelképes vagy mitikus tartalmat, amikor a tudat két eltérő állapota nyilvánul meg egyidejűleg. Az egyik a hétköznapi tudatállapot, mely pillanatnyi tevékenységünkkel kapcsolatos, a másik pedig az archetípus életre kelése következtében történik, mely tudattalan, de mindig a numinozitás vagy valamilyen feltétlen kozmikus tekintély jelenlétének érzése kíséri, tudatosulása pillanatában földbe gyökerezik a lábunk, mert valamilyen szándékot vagy üzenetet sejtünk bennük (1973, idézi Combs és Holland, 1997).

Ide kapcsolódik, hogy Tart (2010) szerint négyféle megismerési módról tudunk; a saját tapasztalat, a témában szakértőktől való információszerzés, és az ész útja mellett létezik a kinyilatkoztatás vagy neoetikus ismeretszerzés útja, amikor a megértés - anélkül, hogy különösebben törekednénk rá - hirtelen, nagy és meggyőző erővel, tisztán következik be. Ehhez módosult tudatállapot szükséges, álmok, révedezés, tudatmódosító szerek hatására előálló tudatállapotok, és meditatív állapotok nyomán szokott előállni. A harmadik részben leírt saját élmény is módosult tudatállapot, álmodás során jött létre, és a szinkronicitás során is neoetikus megismerési módról van szó.

Szinkronban a külvilággal, szinkronban önmagunkkal

Jung szerint a szinkronisztikus egybeesések sorsfordulót jelenthetnek az életünkben, a szinkronicitás megjelenését életutunk jelentősebb mérföldköveinél is ott találjuk, a személyiségfejlődés pedig serkenti az egybeesések gyakoriságát. Stein (1983, idézi Combs és Holland, 1997) szerint az ember életének derekán bekövetkező változásokat gyakran fűszerezik szinkronisztikus egybeesések, ha változások előtt állunk vagy bizonytalan, átmeneti állapotban vagyunk (Swami és Ballentine 1976, idézi Combs és Holland, 1997).

Campbell (1988, idézi Combs és Holland, 1997) mitológiakutató szerint ha azt tesszük, amit bensőnk diktál, amit fontosnak tartunk, és nem mások utasításainak vagy a társadalmi elvárásoknak vetjük sorozatban alá magunkat, akkor mindent megtettünk boldogulásunk érdekében. Ebben áll az individuáció, vagyis önmegvalósításunk, személyiségünk kiteljesedésének, kibontakozásának folyamata. Ám ha erre az útra kívánunk lépni, akkor el kell döntenünk, hogy mi fontos és értékes számunkra, és mi nem az. Campbell és Moyers szerint ha úgy döntünk, hogy a boldogságra törekszünk, és nem a külső követelmények, hanem a beteljesedés belső érzésére hagyatkozunk a választásnál, akkor segítő kezek kínálnak fel nem várt lehetőségeket, és bocsátanak rendelkezésünkre rejtett tartalékokat. Ezzel járul hozzá a szinkronicitás az személyiségfejlődésünkhöz. Ilyenkor azt érezzük, hogy valahol, mélyen egy hang súgja nekünk, hogy mit tegyünk, a mély-én (Selbst), önmagunk legbelsőbb magja így gyakorol befolyást hétköznapi világunkra. Amikor összhangban cselekszünk igazi önmagunkkal, akkor a mély-én számunkra kedvező módon alakítja a külvilág eseményeit is. Ezt a jelenséget nevezte el Jung a szinkronicitás törvényének.
Anya jógi és Sri Aurobindo társa (1972, idézi Combs és Holland, 1997) szerint: „Ha megtalálod ... (belső lényeged)... és elég fejlett már, hogy vigyázzon rád, hogy vezessen utadon, mindent odavonz, amire csak szükséged lehet: könyveket, embereket, vagy neked kedvezően alakítja a körülményeket, csupa apró kis egybeesés történik veled, mintha egy láthatatlan segítő kéz egyengetné sorsodat. Apró figyelmességgel adja tudtodul jelenlétét, támogat a döntésnél, és megmutatja, merre menj tovább. Amikor pedig elhatározod magad, hogy megismered igazi valódat, és elindulsz az úton, úgy fog tűnni, az egész világ a kedvedben akar járni.”
A belső lényeg maga a mély-én archetípusa, amely az individuáció, önmegvalósítás előrehaladtával mind alapvetőbben befolyásolja lelki fejlődésünket.
Ram Dass, a keleti spiritualitás neves képviselője szerint a mesterével, Neem Karoli Babával nem azért történt annyi „csoda", mert tökélyre fejlesztette a természet feletti uralmát, hanem ellenkezőleg, azért mert teljes harmóniában élt a környező világgal. Azt tartotta, nem a porhüvelyével azonos, hanem a valóság egészével. A meditálókban lassan elmosódnak a külső és a belső közötti határok, és ez a szinkronisztikus egybeesések ösztönzője (Combs és Holland, 1997).
Swami Rama Tirtha (1978, idézi Combs és Holland, 1997) 1906-ban elmondott előadásában kifejtette, hogy „amíg tökéletes harmóniában élünk a természettel, amíg lelkünk és a világegyetem megbonthatatlan egész, amíg érezzük és tudjuk, egyek vagyunk mindennel, tapasztalni fogjuk, hogy környezetünk dolgai - mint például a szél, a hullámok - és a körülmények azon lesznek, hogy a kedvünkben járjanak. Ne feledjük, belső lényegünk semmiben sem különbözik a természet, a világ és a világegyetem közös alapjától, a felsőbb éntől. Ha énünk összhangban rezeg vele és testünk az egész világ, mindenütt, életünk minden pillanatában láthatatlan segítő kezek egyengetik utunkat.”

Holland (Combs és Holland, 1997) szerint a játékos életszemlélet vonzza a szinkronicitást. Ha könnyű szívvel éljük napjainkat, megszűnik bennünk az ellenállás (egyre kisebb szerepet fog játszani lelki fejlődésünkben az árnyék), ha bizalommal és nyitottan tekintünk a világra, akkor a hétköznapi problémák szinte maguktól megoldódnak. Holland azt tanácsolja, hogy amikor nem jól mennek a dolgok, akkor a legcélszerűbb, ha görcsös akarás helyett elengedjük magunkat és tudatosítjuk, hogy nem dől össze a világ, a nehézséget rövidesen követi a megoldás, csak észre kell vennünk.
Ha könnyű szívvel és játékosan tekintünk az események elé, akkor gyakran ráérzünk arra, hogy mi fog történni. Nem véletlen, hogy valamennyi spirituális hagyomány fontos szerepet tulajdonít az intuíciónak, hiszen az pszichénk mélyéből emelkedik a tudatosság szintjére, így különös kapcsolat fűzi a szinkronicitáshoz.

Levonhatjuk a következtetést: valójában összhangban lenni a külvilággal és összhangban lenni önmagunkkal, egy és ugyanaz!
Ezért egyáltalán nem meglepő, hogy amikor jól érezzük magunkat a bőrünkben, a külvilág ránk ható eseményei is kedvezően alakulnak, és fordítva. És egyáltalán nem meglepő az sem, hogy események egymást bevonzva, és emberek egymást tanítva hasonló élethelyzetet hoznak egy tanácsadási, terápiás kapcsolatba – különösen akkor, ha a saját utunkat járjuk, saját életünket éljük. A világ így tanít, és teljesedik ki bennünk és általunk.

Babits Mihály Zsoltár férfihangra című versénél talán szebben és tömörebben nem is lehetne összefoglalni a szinkronicitás lényegét.

"Babits Mihály
Zsoltár férfihangra
Consolatio mystica

Tudod hogy érted történnek mindenek - mit busulsz?
A csillagok örök forgása néked forog
és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog
a te bűnös lelkedért.

Ó hidd el nékem, benned a Cél és nálad a Kulcs
Madárka tolla se hull ki, - ég se zeng, - föld se remeg,
hogy az Isten rád ne gondolna. Az Istent sem értheti meg,
aki téged meg nem ért.

Mert kedvedért alkotott mennyet és földet s tengereket,
hogy benned teljesedjenek, - s korok történetét
szerezte meséskönyvedül, - s napba mártotta ecsetét,
hogy kifesse lelkedet.

Kinek színezte a hajnalt, az alkonyt, az emberek arcát? Mind teneked!
És kinek kevert sorsokat és örömet és bánatot,
hogy gazdag legyen a lelked? És kinek adott
annyi bús szerelmeket,

szerelmek bűnét és gyászát? s hogy bűn és gyász egysúlyú legyen,
eleve elosztott számodra szépen derűt és borút,
sorsot és véletlent, világ nyomorát, inséget, háborút,
mindent a lelkedre mért

öltöny gyanánt: - úgy van! eónok zúgtak, tengerek száradtak, hogy a lelked: legyen
császárok vétkeztek, seregek törtek, hogy megkapd azt a bút,
amit meg kellett kapnod, és világok vihara fútt
a te bűnös lelkedért!

Mert ne gondold hogy annyi vagy, amennyi látszol magadnak,
mert mint látásodból kinõtt szemed és homlokod, úgy nagyobb
részed énedből, s nem ismered föl sorsod és csillagod
tükörében magadat,

és nem sejted hogy véletleneid belőled fakadnak,
és nem tudod hogy messze Napokban tennen erőd
ráng és a planéták félrehajlítják pályád előtt
az adamant rudakat."

A cikk negyedik részében felhasznált irodalom:

Combs, A., Holland, M. (1997). Szinkronicitás. Egybeesések a tudomány és a legendák történetében. Édesvíz Kiadó, Budapest.

Tart, C. T. (2010). A materializmus vége. A tudomány és a spiritualitás találkozása a paranormális jelenségek bizonyítékainak fényében. Ursus Libris, Budapest.

Közvetett hivatkozásként:

Russell, P. (1983). The Global brain. Tarcher, Los Angeles, 1983, 214. o.

Orme-Johnson, D. W. (1977). Higher states of consciousness. EEG-coherence, creativity and experiences of siddhis. Electroencephalography and Clinical Neurophysiology 4, 581. o.

Jung, C. G. (1973). Svnchronicity. An acausal connecting principle. CW, Vol. 8. N. J. Princeton Univ. Press, Princeton.

Stein, M. (1983). In midlife. A Jungian perspective. Spring, Dallas.

Swami, S. S. R., Ballentine R., Swami, A. (1976). Yoga and psychotherapy: The evolution of consciousness. Himalayan Press, Pa. Honesdale.

Campbell J., Moyers, B. (1988). The power of myth. Parabala Magazine, Mystic Fire Video, New York.

The Mother (1972). Questions and Answers - 1950-1951. Sri Aurobindo Ashram Press, Pondicherry, India 233. o.

Swami Tirtha, R. (1978). The practical Vedanta. Himalayan Press, Honesdale, Pa., 36-37. o.

Babits, M. (1918). Consolatio mistica – Zsoltár férfihangra. Nyugat, 15. szám

Írta:
Bogdán Brigitta

Akkor most léteznek-e véletlenek? A szinkronicitásról a terápiás kapcsolat tükrében - III. rész

2016. október 31. 0:00

Őseink kultúrától független örök bölcsessége volt, hogy "Amint fent, úgy lent!" Vagyis ők még érezték ezt az isteni törvényt: az ember nem szakítható ki a világegyetemből, össze vagyunk kapcsolva a mindenséggel és egymással egyaránt.
Einsteinhez köthető az alábbi megállapítás: "Nézz mélyen a természetbe, és mindent jobban megértesz majd!" A sejtmagunkban lévő DNS spirálja és a tejútrendszer spirálisan elhelyezkedő csillagainak szerkezete arányaiban teljesen megegyezik(!)
Bohm (1980, idézi Combs és Holland, 1997) kvantumfizikus szerint a spirálalak egy mélyebb rendező elvhez idomuló kozmikus forma, archetípus, mely megjelenik egy kagylóban, az örvényben, a napraforgó magjainak elrendezésében vagy éppen a spirálgalaxisokban. Mivel a spirálalakzat és más alakzatok mindenütt jelen vannak, ezért Bohm Junghoz hasonlóan kozmikus archetípusok létére következtet.
Ennek megfelelően Bohm (1980, idézi Combs és Holland, 1997) elméletében az univerzum két szintje különíthető el: az explicit rend, vagyis a látható anyagi világ, és az implicit rend, mely egy mélyebb rendező elvet követ, és tartalmazza ezeket a kozmikus formákat/archetípusokat, melyek kifejeződnek az explicit rendben.
Jung úgy gondolta, hogy ilyen kozmikus formákhoz hasonló archetípusok alakultak ki az emberiség több ezer éves története során is, melyek a kollektív tudattalanban lakoznak és szintén metafizikai természetűek, vagyis a tudatban és a fizikai világegyetemben egyaránt megjelennek.

Amikor Jung (1973, idézi Combs és Holland, 1997) a halszimbólum jelképes értelméről szóló munkáján dolgozott, két nap alatt feltűnően sokszor került halakkal kapcsolatos helyzetekbe. Bohm szinkronicitás-magyarázata szerint Jung halak körül járó gondolatai beépültek az implicit rendbe, hogy azután az explicit rendben is kifejeződhessenek, úgy, ahogy az álombéli szkarabeusz is igazi bogárként jelent meg.

Bohm (1980, idézi Combs és Holland, 1997) szerint a pillanatnyi gondolat belemerülhet az implicit rendbe, hogy azután az anyagi valóságban tűnjön fel ismét, de éppen fordítva is működik, az anyagi valóság eseménye is belemerülhet az implicit rendbe, hogy utána gondolatként tudatosuljon. Pl. amikor valakire gondolunk, aki éppen ez idő tájt adhatta postára a nekünk szóló levelet, vagy aki néhány pillanattal később felhív bennünket telefonon. Vagyis oda-vissza működik ez a hatás.
Sőt, Chester (1981, idézi Combs és Holland, 1997) szerint az okság elve időben előre és hátra egyaránt működik, vagyis az agy jelenlegi állapotát befolyásolhatják a jövőbeliek.
Teljesen hétköznapi jelenség a parapszichológiai ESP (érzékeken kívüli észlelés)-kísérletekben, hogy a kísérleti személynek a kártyacsomagból véletlenszerűen kihúzott lapokat kell kitalálnia, és nagyobb találati arányt ért el, mint az a valószínűségszámítás alapján várható lenne. Ugyanennek a kísérletnek továbbfejlesztett változatában csak másnap húzzák ki a lapokat a pakliból, miután előző nap a kísérleti személy már megnevezte a kihúzott(!) kártyákat.
Koestler (1972, idézi Combs és Holland, 1997) szerint ha kellően kitágítjuk a szinkronicitás fogalmát, akkor a legtöbb parapszichológiai jelenség a szinkronicitás keretén belül is értelmezhető, ennek alapján gyakorlatilag valamennyi ESP-jelenség - a telepátia, a prekogníció, a pszichokinézis - a szinkronicitás különös esetének tekinthető. Azaz ennek alapján a parapszichológia csupán egyetlen területtel foglalkozik, ez pedig a szinkronicitás.

Nos, talán sok korábbi cikkemből is kiderült, hogy egyáltalán nem berzenkedem a parapszichológiai kutatásoktól, hiszen ezáltal nyugati, tudományos módszerekkel történik olyan dolgok vizsgálata, melyek nem illeszkednek jelenlegi materialista világképünkbe. (Arról most ne beszéljünk, hogy igen sok tévképzet él a parapszichológiáról és a transzperszonális pszichológiáról hazai körökben, mivel többen meglátták bennük az anyagi lehetőségeket, és ezoterikus blablaként próbálták eladni mindkét irányzatot, de ez nem a két irányzat hibája, szóval érdemes nem bizalmat veszteni ezzel a két tudományággal kapcsolatban).

Ezért egy ide illeszkedő gyakorlati példával szeretném illusztrálni a fentieket, mely személyes, és talán elérkezett az idő, hogy megosszam tágabb körökben is.
Az intuícióm elég jó, és nagyon sokszor érkeznek hozzám jövőbeli információk – ezt prekogníciónak nevezzük. Ám a legkülönlegesebb élményemet akkor is közzéteszem itt, ha többen elképzelni sem tudják hasonló élmények létezését, és akkor is, ha sok szakmabeli megkövez ezért, de a tudomány azért tudomány, mert megvizsgálja a tapasztalatokat, és nem azért tudomány, hogy elzárkózzék a jelenleg általa megalkotott világképbe nem illeszkedő tapasztalatoktól. Az más kérdés, hogy a tudomány megmerevedése, Tart (2010) szerint a tudományizmus hívei pontosan ezt teszik, de nem vagyok hajlandó ilyen hamis attitűdöt kiszolgálni, a fenomenológia éppen úgy kutatja a világ dolgait, hogy a saját élményeinket vizsgáljuk, úgyhogy íme a sztorim:

17 éves voltam, középiskolás. Reggel csörgött az ébresztőm, de még visszaaludtam 5 percre, a telefonomat szundira állítva – és álmodtam is, így módosult tudatállapotról volt szó: Az álmomban német órán ülünk, Edit néni magyaráz valamit, Ildi előttem átlósan ülve sóhajt és hátradől, majd kicsöngetnek. Valójában az ébresztőórám hangját hallottam az álmomban iskolacsengőként. Néhány hosszú másodperc történése volt az álom, melyre pontosan emlékeztem miután felébredtem, ugyanúgy, ahogy minden álmunkra emlékszünk, ha épp megszakítja az ébredésünk.
Ezután folytatódott szépen a napom, felkeltem és elmentem iskolába, majd kora délután elkezdődött a német óra… A reggeli álmomat már régen elfelejtettem, de amikor belekerültem az álombeli szituációba, akkor kissé ledermedtem. Tulajdonképpen hasonló érzés volt, mint amikor deja vu-t élünk át, azzal a kivétellel, hogy nem közben, hanem MIELŐTT megtörténtek volna az adott pillanatok, pontosan tudtam, hogy mi következik! És szépen sorban lejátszódott az egész jelenet. Hihetetlen volt.

Einstein is elmondta már, hogy az időre hat a gravitáció, és hogy normális fizikai tény, hogy a tér és az idő is meghajlik… Bár nem értek a fizikához, de mégis úgy tűnt, hogy valahogy a jövő néhány pillanatra megmutatta magát, mintha „áthajlott” volna a jelenbe, és ezáltal nem csupán szimbolikusan, hanem konkrétan láttam álmomban a két szememmel fél nappal korábban azt a jelenetet, amit napközben fizikailag is, ugyanúgy, ugyanabban a helyzetben átélhettem(!). Most belegondolva az tovább fokozza az élmény jelentőségét, hogy az iskolacsengőt az 5 perc szundira állított, pontosan x időben csörgő ébresztőórám hangja alkotta meg álmomban – legalábbis akkor még azt gondoltam. Mintha lett volna az eset mögött valamilyen tervezés, mely legalábbis gondoskodott róla, hogy ez a néhány másodpercnyi látomás éppen akkor érjen véget az iskolacsengő csengetésével, amikor csörög az órám…

Mások egyébként már megalkották a fenti tapasztalat elméleti hátterét: Loye (1983, idézi Combs és Holland, 1997) pszichológus szerint bizonyos „ihletett pillanatokban” tudatunk közvetlen kapcsolatba kerül az implicit renddel, és olyan információk birtokába jutunk amelyeket az explicit rend, mindennapi világunk nem tartalmaz, mely szerinte magyarázatot ad az idő és tér által nem korlátozott érzékszerven túli érzékelés jelenségeire.
Pauli, elméleti fizikus és a kvantumfizika úttörője és Jung pedig felvetették, hogy a klasszikus fizika megszokott triádját - a teret, az időt és az okságot - ki kellene egészíteni egy negyedik elemmel, a szinkronicitással, és így tetramert kapnánk. E negyedik elem az okság ellenpólusa lenne, mivel az nem oksági elven működik (Combs és Holland, 1997).
Nem a materiális világképet erősíti az a tény sem, hogy a tudatállapotok sokkal jobban „hasonlítanak" a fizikai világ eseményeihez, mint az agy állapotai. Például Jung betegének tudatában megjelent aranyszínű szkarabeuszbogár formáját tekintve jobban hasonlít az igazi, élő bogárhoz, mint az agyában lejátszódó elektromos és kémiai folyamatok (Combs és Holland, 1997).

Bohm (1980, idézi Combs és Holland, 1997) elmélete alapján az implicit rend alakíthatja az explicit rendben lezajló eseményeket úgy, hogy valaki számára jelentést kapjon egy helyzet, szerinte a tudat ad jelentést, értelmet, vagy az ő kifejezésével élve szignifikanciát az eseményeknek.
Bohm (1980, idézi Combs és Holland, 1997) holografikus világegyetem képe túllép a szellem és az anyag, a tudat és az anyagi világ klasszikus megkülönböztetésén: ugyanis a jelentés eredete és az anyagi világban való megnyilatkozása ugyanaz(!). Szerinte az implicit rend mögött is van egy rendező elv, ez a szuperimplicit rend, az ebből fakadó üzenet áthatja az anyagi világot és a tudatot is. A szinkronicitás ennek alapján egy jel, mely emlékeztet bennünket a tudat és az anyagi világ szétválaszthatatlan egységére.

(A cikk folytatása következik.)

A cikk harmadik részében felhasznált irodalom:

Combs, A., Holland, M. (1997). Szinkronicitás. Egybeesések a tudomány és a legendák történetében. Édesvíz Kiadó, Budapest.

Tart, C. T. (2010). A materializmus vége. A tudomány és a spiritualitás találkozása a paranormális jelenségek bizonyítékainak fényében. Ursus Libris, Budapest.

Közvetett hivatkozásként:

Bohm, D. (1980). Wholeness and the implicate order. Routledge & Kegan Paul, London.

Chester, A. N. (1981) A physical theory of psi based on similarity. Psychoenergetics 4, 1981. febr. 89-111. o.

Jung, C. G. (1973). Svnchronicity. An acausal connecting principle. CW, Vol. 8. N. J. Princeton Univ. Press, Princeton.

Koestler, A. (1972). The roots of coincidence. Random House, New York.

Loye, D. (1983). The sphinx and the rainbow. Shambhala, Boulder.

Írta:
Bogdán Brigitta

Akkor most léteznek-e véletlenek? A szinkronicitásról a terápiás kapcsolat tükrében - II. rész

2016. október 22. 0:00

Mindannyiunkkal többször előfordult már, hogy gondoltunk valakire, majd megcsörrent a telefonunk, és éppen az a személy volt a vonal túlsó oldalán, aki pár pillanattal korábban már az elménkben beköszönt. Ezeket a „véletlen egybeeséseket” nevezzük szinkronicitásnak. Cikkem első részében a szinkronicitás alapfogalmáról, a korai kutatási irányokról és a terápiás kapcsolatban való megjelenéséről írtam, most pedig a tudomány jelenlegi állásának alapján kezdünk el vizsgálódni a témában.

Az észrevétlen tudományos forradalom közepén

Einstein relativitáselmélete és a kvantumfizika megjelenése alapjában rázta meg a hagyományos fizikát és azóta már nem újdonság, hogy gondolataink hatással vannak a külvilágra, így a természet és az ember egysége – a régi korokhoz hasonlóan – ismét előtérbe került. Ám a köztudatban még mindig túl erős a 17. században kialakult, descartes-i mechanisztikus tudományfelfogás, mely kiszakította az embert a természet egységéből, és azóta él az az erős mítosz, hogy csak a látható dolgok léteznek, és az összes parapszichológiai jelenség (pl. a telepátia vagy éppen a prekogníció/”jövőbelátás”) lehetetlen. A klasszikus felfogás szerint két eseménynek csakis akkor lehet köze egymáshoz, ha kimutatható közöttük az oksági kapcsolat, és ez az elképzelés határozza meg hétköznapjainkat. Mégis érik a paradigmaváltás, hiszen számos érvényes tudományos kutatás bizonyította már a parapszichológiai jelenségek létezését (Tart, 2010) ráadásul az új fizika a régi korokhoz hasonlóan ismét megengedi az események nem oksági elven alapuló összefüggését, melyről éppen a szinkronicitás esetében is szó van: ilyenkor olyan távoli események egybeeséséről van szó, melyeket nem oksági lánc, hanem egészen más természetű kötelék kapcsol össze (Combs és Holland, 1997).

Bohm (1980, idézi Combs és Holland, 1997) kvantumfizikus szerint Einstein relativitáselmélete és a kvantumfizika egyaránt holisztikus, azaz összefüggő, egységes egésznek(!) tekinti a világegyetemet. Bohm szerint a világmindenséget részekre nem bontható teljességnek kell tartanunk, amelyben nincs különösebb jelentősége az egyes részek megkülönböztetésének, vagyis ha részekre szedjük és úgy vizsgálódunk, akkor magát a lényeget vesztjük el. Bohm azt is állította, hogy két részecske nem különálló létező, hanem ugyanaz a részecske, csak más szemszögből. Egy hologramhoz hasonlítja a világegyetemet, ahol annak minden kis darabja magában hordozza az egész képet.
A Bell-feltétel pedig az elvégzett kísérletek alapján kimondja, hogy szinte biztos, hogy a távoli részecskék „tudnak" egymásról. A kvantumelméletben pedig e kapcsolat jelölésére használják a szinkronicitás fogalmát (Combs és Holland, 1997).
Vagyis ha nagyon egyszerűen fogalmazunk, mindez azt jelenti, hogy ha az információ jelen van valahol a világegyetemben, az meg tud jelenni máshol is. Nézzünk erre néhány példát!

Egy láthatatlan rendező elv

A XX. század kezdetén a vitaiizmus képviselői, Driesch és Bergson azt állították, hogy az élő szervezet több, mint molekulák fizikai halmaza, létezik valamilyen átfogó, holisztikus elv, amely megszabja a fejlődés irányát. A múlt század közepére a kor mechanisztikus filozófiai felfogásán alapuló molekuláris biológiai szemlélet háttérbe szorította ezt az elméletet, Sheldrake (2009) szerint azonban a tisztán biokémiai megközelítés nem ad magyarázatot arra, hogy ha egyszer kialakult egy forma, akkor hogyan képes újra és újra megismétlődni.
László Ervin (1987, idézi Combs és Holland, 1997) pszi-mező-hipotézise kimondja, hogy ha egyszer egy forma már kialakult, akkor várhatóan újra fel fog tűnni, vagyis ha egyszer már megszületett egy gondolat vagy viselkedési forma, akkor sokkal könnyebben idézhetjük elő újra(!) (Például McDougall (in Sheldrake 1988, idézi Combs és Holland, 1997), az amerikai pszichológiai iskola megalapítóinak egyike kísérletei során észrevette, hogy a kísérletekben részt vevő patkányok gyorsabban megtalálták a kivezető utat a vízzel töltött útvesztőből, ha ugyanabból a fajból származó őseik előzőleg, a velük végzett korábbi kísérletekben már meglelték.
Pavlov, akit a kutyákban kiváltott feltételes reflex tanulmányozása tett híressé, egereket tanulmányozott, és míg az első nemzedéknek kb. háromszáz kísérletre volt szüksége a feladat elvégzéséhez, a másodiknak már csak száz, a harmadik és negyedik generáció 30 illetve 10 kísérlet után megoldotta a feladatot.)
Schwartz (in Sheldrake 1988, idézi Combs és Holland, 1997) a Yale egyetem pszichológusa, egy kísérletben egyetemistáknak az Ótestamentumból származó héber szavakat mutatott, azonban a valódi szavak közé kevert néhány értelmetlen betűcsoportot is. A héberül nem tudó hallgatók szignifikánsan nagyobb magabiztosságot tanúsítottak az igazi szavak jelentésénél, mint a hamisaknál, az Ótestamentumban gyakran előforduló szavaknál a diákok magabiztosságának aránya kétszerese volt, mint a szórványosan megjelenő kifejezéseknél. Ezt lehet úgy is értelmezni, hogy a történelem során ezeket a szavakat számtalan ember tanulta már meg (és így erős formáló mező keletkezett), a gyakori szavakat többen látták és olvasták, mint a kevésbé ismerteket.
A fenti hipotézis (Sheldrake, 1987, idézi Combs és Holland, 1997) ezzel elsőként ad magyarázatot Jung kollektív tudattalan és archetípus fogalmára, és válaszol arra, hogy miként lehetséges az, hogy bizonyos szimbólumok minden ember tudatában megtalálhatók. (Erről később még lesz szó.)

Más kutatások alapján, ha más-más szívből származó sejteket teszünk petricsészébe, akkor mindegyik a saját ritmusában húzódik össze. Amennyiben azonban a sejtek száma meghalad egy kritikus határt, hirtelen összehangolják az összehúzódás ritmusát, ahogy azt a szív normális működésénél megszoktuk. Ha néhány hangyát egy homokkupacra teszünk, először céltalanul bolyonganak, azonban ha növelni kezdjük a számukat, akkor egy ponton munkamegosztási szervezet alakul ki közöttük, ahol mindegyik hangya végzi a maga dolgát (Jantsch 1980, idézi Combs és Holland, 1997).
Ennek alapján többen úgy vélekednek, hogy kell, hogy legyen valamilyen holisztikus mező vagy erő, mely szabályozza az élő szervezetek fejlődését (Combs és Holland, 1997; Sheldrake, 2009), mely Combs és Holland (1997) szerint egyben megfelelő keretet is ad a szinkronicitás jelenségeinek. Progoff, Jantsch rendszerelméleti kutató és Koestler is arra jutottak, hogy a szinkronicitás a legmagasabb szintű kozmikus egység megnyilvánulása (1978; idézi Combs és Holland, 1997), és Jung is egy felsőbb elv megnyilvánulásának tekintette a szinkronicitást(!)

A fenti példákból is látszik, hogy a „véletlen” szó némileg átértékelődik, és a minket körülvevő dolgok korántsem annyira esetlegesek, mint ahogy a közgondolkodásban általában megjelennek. A cikk folytatásában nem csupán a szinkronicitás tudományos és filozófiai hátterét bővítjük tovább, de ennél jóval gyakorlatiasabb területekre is evezünk.


(A cikk folytatása következik.)

A cikk második részében felhasznált irodalom:

Combs, A., Holland, M. (1997). Szinkronicitás. Egybeesések a tudomány és a legendák történetében. Édesvíz Kiadó, Budapest.

Sheldrake, R. (2009) A New Science of Life. The Hypothesis of Formative Causation. Icon Books Ltd, London.

Tart, C. T. (2010). A materializmus vége. A tudomány és a spiritualitás találkozása a paranormális jelenségek bizonyítékainak fényében. Ursus Libris, Budapest.

Közvetett hivatkozásként:

Bohm, D. (1980). Wholeness and the implicate order. Routledge & Kegan Paul, London.

Jantsch, E. (1980). The Self-Organizing Universe: Scientific and Human Implications of the Emerging Paradigm of Evolution, Pergamon Press, New York.

Koestler, A. (1978). Janus: A summing up. Random House, New York.

László, E. (1987). The psi-field hypothesis. IS Journal 4, 13-28. o.

Sheldrake, R. (1987). Part I: Mind, memory and archetypes — Morphic resenance and the collective unconscious. Psychological Perspectives 18.

Sheldrake, R. (1988). The Presence of the past. Random House, New York.


Írta:
Bogdán Brigitta

Akkor most léteznek-e véletlenek? A szinkronicitásról a terápiás kapcsolat tükrében - I.rész

2016. október 21. 0:00

Egy különös tapasztalatot szeretnék megosztani Önökkel, mely minden gyakorló segítő tanácsadó, terapeuta számára ismerős élmény. Történetesen az, hogy adott életszakaszunkban azonos témával fordulnak hozzánk különböző kliensek; olyan témával, mely adott időszakban a legjobban érinti magát a tanácsadót is – legyen az szorongás, párkapcsolati krízis, a nőiség témaköre vagy éppen indulatkezelési problémák, és a sor végtelen.

Egy egyéni tanácsadással kapcsolatos ELTE-n hallgatott egyetemi kurzusom szupervíziós kérdése ez volt: Vajon miért küldte hozzám a Sors ezt az adott klienst? Vajon miért pont én és pont most tudok neki leginkább segíteni?

Gyakran tapasztaljuk a hétköznapi életben is, hogy az események összhangban, szinkronban vannak, szinte egyszerre, vagy időben nagyon kis különbséggel kapjuk meg ugyanazt az üzenetet különböző forrásokból. Mivel a szinkronicitás az életünk minden területét áthatja, így egy segítő kapcsolatban is megjelenik – a tapasztalatok szerint főleg akkor, ha azt valóban jól csináljuk (de erről majd később).

Csak hogy pontosan értsük, miről is van szó: Carl Gustav Jung éppen egy páciense aranyszínű egyiptomi szkarabeuszról szóló álombeszámolóját hallgatta, amikor a bogár Európában honos rokona koppant az ablaküvegen (Jung, 1973; idézi Combs és Holland, 1997). A páciens állapotában ekkor fordulópont következett be, az esemény fontos felismeréseket hozott számára. Jung mélyrehatóan foglalkozott szimbólumokkal, és az egyiptomi mitológiában a szkarabeusz az újjászületést jelképezi. A szinkronicitás fogalma is magától Jungtól származik, aki évtizedeken keresztül foglalkozott a jelenséggel.
Egy másik példa a szinkronicitásra: amikor Jung (1973, idézi Combs és Holland, 1997) a halszimbólum jelképes értelméről szóló munkáján dolgozott, két nap alatt feltűnően sokszor találkozott a hal szimbólummal. (És itt most nem arról a megszokott pszichológiai jelenségről van szó, hogy amikor figyelünk valamire, akkor azt előbb észrevesszük; pl. ha éhesek vagyunk, több pékséget látunk hazafelé menet.) Azokról a találkozásokról beszélünk, amikor az élmény során földbe gyökerezik a lábunk, és jelentést, üzenetet tulajdonítunk neki, mert úgy érezzük, hogy nem vagyunk egyedül a Világegyetemben.

A fentiekhez hasonló eseményeket mindannyiunk átéltünk már, a szinkronicitás egy tudati jelenség és az anyagi valóság összekapcsolódását, egy időben való megjelenését jelenti, melynek alapján bizony közvetlen kapcsolat állhat fenn az emberi tudat, valamint az anyagi világ között(!) (Combs és Holland, 1997), mely tapasztalat - bár a legújabb kutatásokkal teljesen összhangban van (de erről a cikk további részében írok) – mégis aláássa a mindennapi világban megszokott időrendbe, és az ok-okozat összefüggésbe vetett bizalmunkat - teljesen jogosan.
A neuropszichológus és tudatkutató professzor Combs és szerzőtársa, Holland irodalom professzor Szinkronicitás (1997) című könyvükben részletesen összefoglalták e területet hagyományon és tudományos megközelítéseken alapuló elméleteit.

Nincs új a nap alatt

„Az a gondolat, hogy a véletlennek szándékot tulajdonítsunk, vagy az abszurditás csúcsa, vagy a mélyértelműség legmélye - ez attól függ, mit értünk rajta.” írta Schopenhauer Az ember sorsában felfedezhető Tervszerűség című tanulmányában 1851-ben, akit Jung a szinkronicitás gondolatának igazi „atyjának" nevezett. A tanulmány az „okságilag egymással össze nem függő események egyidejűségét" tárgyalja, amit „véletlen"-nek nevezünk. Schopenhauer tanítása Leibniz filozófiáján alapszik, aki szerint a lélek „örökös eleven tükre a világegyetemnek". Az elgondolás az alkímiából ered, mely szerint a lélek magában őrzi a világegyetem kicsinyített képmását, a világ egységét kifejezve – erre manapság a hologram fogalmát használjuk, melyről később szintén részletesen írok.

A szinkronicitást először az osztrák biológus, Kammerer (1919, idézi Combs és Holland, 1997) kutatta a tudomány eszközeivel a múlt század elején, aki megfigyelte, hogy hasonló események hasonló eseményeket vonzanak. (Ezt sorozatok törvényének nevezte el, és működését egy különleges tehetetlenségi erőnek tudta be, amely vonzza a hasonló eseményeket.) Például a szerencsejátékosoknak egyszer nyerőszériájuk van (hullámhegy), máskor pedig rendre veszítenek (hullámvölgy), de Murphy törvénye is erre példa.
Erre a tanácsadási és terápiás folyamatot tekintve nagyon érdekes tapasztalat, hogy amikor jó passzban vagyunk, több kliens jön hozzánk, amikor pedig nem találjuk a helyünket, akkor érdekes módon a meglévők is megfogyatkoznak.

A cikk következő részében a szinkronicitás mai tudományos magyarázatával, az imával és meditációval való kapcsolatával, továbbá előidézésének lehetőségével is foglalkozom. Tartson velem, nagyon érdekes lesz!


A cikk első részében felhasznált irodalom:

Egyéni tanácsadás gyakorlat (2015). ELTE Tanácsadó szakpszichológus képzés.

Combs, A., Holland, M. (1997). Szinkronicitás. Egybeesések a tudomány és a legendák történetében. Édesvíz Kiadó, Budapest.

Közvetett hivatkozásként:

Jung, C. G. (1973). Synchronicity. An acausal connecting principle. CW, Vol. 8. N. J. Princeton Univ. Press, Princeton.

Schopenhauer, A. (1851). Sämtliche Werke, 8. kötet.

Kammerer, P. (1919). Das Gesetz der Serie. Versagts-Anstalt, Stuttgart und Berlin.

Írta:
Bogdán Brigitta